Az alábbi poszt simán lehetne A csaj nem jár egyedül című amerikai tinivígjáték magyar változatának a szinopszisa, gyorsan szólunk is Sas Tamásnak, hátha ezt a filmet sem látta még. Antiszociális geek csajnak megtetszik a csillagászklub legnagyobb koponyája, úgyhogy kamuszemélyiséget épít fel, a happy end meg elmarad.

Kedves Szakítósok!

Sokan méltatlankodtatok, hogy elárasztották a szakítósblogot a tinisztorik. Az én sztorim is efféle volna, ám ez éppen annyira különbözik az eddig megjelent tinisztoriktól, amennyire az én tizenéves önmagam különbözik a már említett történetek főszereplőitől. Én ugyanis annak idején nem házibulikban, koncerteken és diszkókban csillogtattam kevéske szociális skillemet, hanem -- lány létemre -- főként a könyveim és a számítógépem előtt üldögéltem. Geekcsaj voltam a javából, na. Nem voltam csúnya lány (igaz, bálkirálynő sem ... nem kis részben azért, mert a ritmusérzéket gyárilag kifelejtették belőlem), de mivel elég zárkózott és elvarázsolt voltam, ezért a korombeli srácok jobbára keresztülnéztek rajtam.

Nem mintha túl sok éjszakát sírtam volna át emiatt... 15 éves, kissé koravén lányként inkább az egyetemista srácok érdekeltek... volna, ám ők viszont engem tartottak túl fiatalnak. Legalábbis egy bizonyos, aki egy nagyon rokonszenves, napfényes mediterrán országból (nevezzük Goldániának) származott, akivel, annak ellenére, hogy ismeretségünk nem lépett ki a virtuális szférából, hihetetlen szellemi-lelki összeszikrázást éltünk át. Annak ellenére, hogy sosem találkoztunk, jóval nagyobb hatást tett rám, mint számos hús-vér pasi, akivel a későbbiek folyamán fizikai kontaktusba is volt szerencsém kerülni. Az ő hatására kezdett el érdekelni például a goldán nyelv, kultúra és történelem, amibe csakhamar beleástam magam (és aminek rövidesen fontos dramaturgiai funkciója is lesz.)

 

 
A történet nem sokkal azután kezdődik, hogy a kommunikáció az említett goldán sráccal végleg megszakadt. Igencsak magam alatt voltam abban az időben, és semmi másra nem vágytam kevésbé, mint a kortárscsoport éretlen és pattanásos hím tagjaira. Mégis, az egyik barátnőmnek sikerült elcibálnia a sulinkban működő csillagászklub egyik ülésére, ami olyannyira megtetszett, hogy rövidesen én is csatlakoztam.

Ha az ember meghallja a "csillagászklub" szót, először nyilván egy csapat távcsővel szerencsétlenkedő nörd jelenik meg a szeme előtt, s ez a kép nem is áll olyan távol a valóságtól. Ugyanakkor azonban a kockuláson kívül számos más szórakozásra is lehetőség nyílt ... ilyenek voltak például a terepgyakorlatok, amikor a csillagászklub kollektíve kiutazott valamilyen isten háta mögötti helyszínre, megcsodálta az eget beborító vastag esőfelhőket, majd visszavonult a kulcsosházba, és, frusztrációját enyhítendő, némi alkoholt vitt be a szervezetbe. Na de komolyra fordítva a szót, alapvetően jó buli volt ez a csillagászosdi, mindig volt valami érdekes program, és elég jól össze is kovácsolódott a társaság.

 
A csillagászklubot ugyanakkor komoly generációs ellentét szakította ketté. Voltak először is a rangidősek, akik jobbára tizenkettedikes fiúk voltak, és voltak a kicsik (köztük például én is), akik főként kilencedikes lányok voltak... nekik az volt a hobbijuk, hogy sorra szerelmesedtek bele a tizenkettedikes fiúkba, természetesen szigorúan plátóian, mert ők meg nagy ívben tettek a fejükre. Én még valahogy elviseltem volna, hogy megfosztatok e már-már félisteni lények építő társaságától, de a már említett barátnőm, aki elcibált a csillagászklubba, igencsak rá volt kattanva a jóképű észlelésvezető srácra, és mindenáron szeretett volna beférkőzni a rangidősek társaságába.

 Tudta, hogy nekem nagy tapasztalatom van a random internetes levelezőtársak begyűjtésében (lásd a fenti goldán srácot), ezért azt találta ki, hogy ő is levélben fogja megkeresni a már említett kjút észlelésvezetőt. Igen ám, de mi van, ha nem fog vele szóba állni? Mi sem egyszerűbb, adjuk ki magunkat külföldi diáklányoknak, és így már a bizalmukba férkőzhetünk. Semmi mást nem kell tennünk, mint kitalálni egy képzeletbeli személyt, regisztrálni egy e-mail címet valamelyik ingyenes szolgáltatónál, és már neki is láthatunk a becserkészésnek... aztán vagy lesz valami, vagy nem, de egy próbát megér.

Szégyen, nem szégyen, de az ötlet nekem is megtetszett. Nem is annyira az ismerkedés motivált (hiszen én egyik srácért se lángoltam olyan hőfokon, mint a barátnőm), inkább maga a feladat volt az, amiben kihívást láttam. Titok, álruha, konspiráció, ez kell nekem! Ráadásul, volt is egy srác, akit elég szimpatikusnak tartottam ... nem volt az esetem, hisz sohasem buktam az alacsony, pattanásos, a Pörzse Sándoréra emlékeztető frizurát viselő pasikra, de azt el kellett ismernem, hogy rendkívül intelligens volt, és szinte mindenki őt tartotta a szakkör legnagyobb koponyájának. Szívesen beszélgettem volna vele, de hát ez nem ment csak úgy. Ő nem volt különösebben kezdeményező, én meg nem igazán tudtam nyitni felé, és egyébként sem voltam benne biztos, hogy csakugyan szóba állna velem, és nem hajtana el a gyíkba.

 
Hozzá is láttunk hát a projekthez. Ami a virtuális csajszi kitalálását illeti, nem végeztem félmunkát. Mindent kinyomoztam a "célpontról", és a virtuális csaj paramétereit ehhez igazítottam. Annyira részletesen kidolgoztam a karaktert, hogy majdnem teleírtam egy egész kockás füzetet. Marta (mert így hívták a leányzót) haja vörösesbarna volt, a szeme zöldeskék (természetesen a vonatkozó hexakódot is feltüntettem), alakja karcsú, de nem túl magas (hiszen a srác se volt valami délceg), csillagjegye skorpió (naná, hogy a srác is az volt), kedvenc sportja pedig a röplabda volt (természetesen azért, mert a srác is röplabdázott -- ami engem illet, én már akkor is messzire kerültem a tornatermeket). Mivel úgy gondoltam, hogy a srácok jobban harapnának egy külföldi csajra, mint egy hazaira, és mivel sejtettem, hogy egy magyarországi csajt (pontosabban a csaj hiányát) igen könnyű lenne lenyomozni, s mivel addigra már elég jól beszéltem goldánul, és az országról is elég sokat tudtam, ezért kézenfekvő volt az ötlet, hogy Marta is goldán legyen.

Így aztán Marta szülővárosául egy kedves, tengerparti goldán kisvárost neveztem ki, ahol annak idején én is elég sokat jártam. Mindent megtettem, hogy az illúzió tökéletes legyen -- a leveleimben szereplő valamennyi adat teljesen pontos volt -- Marta lakcíme létező lakcím volt, és az adott címen csakugyan a Marta családnevével azonos nevű család lakott. Még arra is ügyeltem, hogy az angolul fogalmazott levelekben elrejtsek egy-két goldán anyanyelvűekre jellemző nyelvtani hibát.

 

Minden tökéletesen pontos volt, és hiteles. Leszámítva azt az apróságot, hogy Marta sohasem létezett.

 

Most már csak az volt hátra, hogy regisztráljak egy e-mail címet egy goldán frímél-szerveren, és megírjam az első levelemet a srácnak. A számításom bevált; a srác csakugyan harapott a csalira, és csakhamar élénk levelezés bontakozott ki közöttünk (illetvehát közte és Marta között.) Csakhamar kiderült, hogy a srác roppant színes egyéniség, és nem csupán kivételesen intelligens, de humora is van, és úgy otherwise jó arc ... rövidesen a bizalmába fogadott, és igen sokat megtudtam a környezetéről, a családjáról, meg úgy általában róla. Ennek köszönhetően Marta is egyre inkább kitárulkozott. Észrevétlenül is egyre fontosabbá vált az egész dolog a számomra, és azt tapasztaltam, hogy az érdeklődésem korántsem viszonzatlan. A srácot szemlátomást lenyűgözték a távoli tengerparti városkából származó leányzó levelei, és az a határozott érzésem támadt, hogy kezd beleszeretni Martába. Az egyik levelében pedig egészen konkrétan a "love for first correspondence" szerepelt, nekem pedig a "He?!" karakterlánc kezdett villogni a mentális retinámon. Pontosabbanhát: "teeeessssééééék?!"

 
Az igazat megvallva, korábban fel sem merült bennem, hogy a tettem etikailag lehelletet aggályos. Úgy fogtam föl a dolgot, mint a cél eléréséhez szükséges cselt, hiszen biztos voltam benne, hogy egyébként csak afféle éretlen csitrinek tartana -- arról nem is beszélve, hogy a fellépésem se volt valami jó, és korántsem tartoztam az iskola legmenőbb csajai közé. Sőt. Nem akartam én sem kitolni vele, sem nevetségessé tenni, csak egyszerűen azt szerettem volna, hogyha egyenlő félként áll velem szóba. Az pedig, hogy az események ilyen fordulatot vehetnek, álmomban sem jutott volna az eszembe. Igencsak megijedtem, éreztem, hogy innentől már nem játék a dolog. Ki akartam szállni.

 
Mi tagadás, pánikba estem, és az ominózus levél megérkezése után egy rövid, ügyetlen üzenetben tudattam vele, hogy az egész hazugság volt, Marta sohasem létezett, én pedig elnézést kérek, magamba szállok, és örökre eltűnök az életéből.

 

Mint később megtudhattam, a srác az első döbbenet után kétségbeesett nyomozásba kezdett. Az igénybevett apparátus és a megmozgatott kövek száma alighanem Sherlock Holmesnak is becsületére vált volna. Első dolga volt fölvenni a kapcsolatot az említett ingyenesmél-szolgáltató rendszergazdájával, és némi kamuzással elérni, hogy kiadják azoknak az IP-címeknek a listáját, ahonnan az adott azonosítóhoz csatlakoztak. Annyit sikerült kiderítenie, hogy a "tréfa" elkövetője magyarországi, de ennél messzebbre nem jutott -- nem kis részben azért nem, mert a leveleket nem csak az iskolából (meg még jó pár másik budapesti helyszínről) írtam, hanem annak a kisvárosnak a könyvtárából is, ahol a rokonaink laktak. (Nem azért, mert olyan rohadtul csavaros lenne az eszem, hanem inkább azért, mert akkoriban az otthoni netkapcsolat még korántsem volt általános, így a magamfajta netfüggőknek igencsak találékonyaknak kellett lennük, ha ki akarják elégíteni szenvedélyüket.) A srác kétségbeesésében csakhamar egy könyörgő hangú levelet írt Martának: árulja már el végre, hogy kicsoda!

 
A levelezés ezen a ponton már határozottan évődés-jellegűvé vált... és bizony nekem is rá kellett döbbennem, hogy nem csak hogy nagyon élvezem a dolgot, de bizony (dacára a jobboldali publicistát kopizó frizurának és a pattanásoknak) mostanra már én is igencsak beléhabarodtam csillagászklubunk nagy koponyájába.

 

Azok a romantikus filmek jutottak eszembe (nem kevés ilyen van), amikben a főhős a siker érdekében kiadja magát valakinek, aztán kiderül, hogy nem is az, aki, így a szíve választottja jól berág rá, de végül mégis kibékülnek, és minden jóra fordul. Arra gondoltam, hogy talán nekem is van arra esélyem, hogy a srác bennem, az oly kevéssé atlétikus geekcsajban is meglátja majd Martát, nagyokat beszélgetünk, fogjuk egymás kezét, és együtt nézzük a Dobogókőnél a csillagokat ...

Mondanom sem kell, nem így történt. Miután feladtam magam, váltottunk még néhány levelet, majd közölte, hogy sajnos nem folytathatja tovább, mert időközben megismerkedett egy lánnyal, akivel, úgy néz ki, komolyra fordulnak a dolgok, majd rövid úton le is épített. (Később többször is próbáltam keresni, kértem, hogy üljünk be valahová egy kávéra, persze szigorúan barátilag, de minden egyes alkalommal lerázott.)

 
Azóta sok-sok év telt el. A srác időközben elballagott a gimnáziumból; én is befejeztem a középiskolát, majd az egyetemet is. A hírek szerint azóta csillagászunk is megtalálta a párját; állítólag már meg is házasodott. Talán éppen azzal a lánnyal, akivel anno komolyra fordultak a dolgok. Ami engem illet, én is rátaláltam arra a srácra, aki még az egykor volt goldán egyetemista emlékét is képes volt elhomályosítani. Lám, fejezhetnénk be egy laza közhellyel, minden jó, ha vége jó.