Ha az ismerkedés legelején felfedjük az internet hasábjain titkon vezetett naplóinkat egymás előtt, akkor a saját, személyes ún. énblog nemcsak a kapcsolat építésének lehet fontos építőköve, de a szakítás lebonyolítására is éppolyan alkalmas felület.

Hahó Szakítós,

Mivel a legutóbbi általam olvasott levélben az író hiányolta a MNK-ra végződő leveleket, úgy döntöttem, hogy eljött a nagy pillanat, akkor jöhet az én történetem. Mivel sikeres ember nem lettem és már nem is lehetek, így megtörtént velem az az eset, hogy beregisztráltam egy társkereső oldalra és ott kezdtem el ideális hölgyemény után kutatni. Legnagyobb meglepetésemre rá is bukkantam egy nőre (nálam jó három évvel idősebb volt ő, harminctól épp egy lépésre), akivel normális leveleket váltottam, s egy jó hét után megejtettünk egy találkát. Egy étterem lett a célpont, kis vacsora és valami megmagyarázhatatlan dolog, ugyanis az első pillanattól jól éreztük magunkat, hajnali háromig együtt, első csók meg minden – szóval igazán korrekt kis randi. Másnap megint találka, órákig beszélgetés, utána még sms-ek, de jó veled, alakul a dolog, boldogság, minden. Ment ez így néhány napig, bár alig találkoztunk, azért volt lila felleg, meg érzés, hogy akkor ezt most az, és végre találtam valakit és mennyire jó nekem (és remélhetőleg neki is).

Na, ez utóbbi zárójeles sajnos nem volt igaz, ugyanis szép lassan fogytak, majd egyre inkább elkoptak a válaszlevelek, semmitmondó sms-ek, találka kezdeményezésre még reakció sem született. Közben kaptam a bankot, hogy nehéz a munka és meg egy baleset is közbe jött, úgyhogy viseltem a folyamatos panaszkodást, azt, hogy esténként gyógyszereket szed és olyan üzeneteket kapok, hogy kettéáll a fülem. Ezt itt egy fordulópont jellegű dolog, írtam, hogy szívesen segítenék a bajain, de nem tudom hogyan, mire a válasz: pedig jobb lenne ha kitalálnád, különben begyógyszerezem magam. Hmm – gondoltam, kedves, kedves. Ezek után egyre kevésbé éreztem úgy, hogy akkor ez kell nekem. Kis intermezzo, de a dologhoz tartozik, hogy van nekem egy blogom amiről ő is tudott és beregisztrált a rendszerbe, hogy akkor majd ő is ír, milyen jó lesz az. Az elején még örültem is, csak akkor nem voltam olyan boldog, mikor ismeretlen férfiak bukkantak fel, kétértelmű üzeneteket hagyva a kommentek között. Nem tettem szóvá, a saját blogomban is van ilyen, baráti kapcsolatokat könnyen félreért az ember – főleg ha fogalma sincs róluk.

Lényeg, teltek a napok, találka sehol, közben kórház nála, műtét, sablonüzenetek, mindig csak a panaszkodás, de még ezt is viseltem, hiszen az elmondás alapján tényleg nem volt könnyű az élete. A gond csak az volt, hogy nekem folyamatosan ment el a kedvem. Négy napnyi kommunikáció-mentesség után, mikor már épp valami szakító levél félét fogalmaztam fejben, akkor jön a telefon, hogy hova tűntem, miért nem keresem és egyébként is. Egy pillanatra megint minden rendben, úristen, tiszta hülye vagyok, rendben van minden, dolgoztam épp, ígértem írok, hívom és még egy találkát is megbeszéltünk. Irtam, semmi válasz, hívtam nem vette fel, sms-re semmi válasz. Másnap hívom, nem veszi fel, sms-re semmi válasz… Eltelik még egy nap, de van férfiúi büszkeség is, én ugyan nem keresem. Aznap este blogbejegyzés, pasit keresek, értelmeset. Enyhe döbbenet, de szó nélkül hagytam, akkor fogalmazódott meg bennem először: ez a nő beteg. Két napig bírtam a nagy fura semmit és hívni próbáltam, egyszer, kétszer, ötször, egy idő után megunta, kinyomott, itt adtam fel. Végül még írtam egy levelet, hogy legalább elmondhatná, hogy akkor mivan. Két napra rá jött a válasz, neki egyedül kell lennie, magány ésatöbbi ésatöbbi éstaöbbi. Kedvesen válaszoltam aztán egy hónapig semmi, de egy pisszenés sem, ellenben a blogjában megjelent egy hozzám hasonló ember, aki hangot adott elkeseredésének, miszerint már egy hete hiába teper, majd felbukkant egy bizonyos Attila lelkes kommentekkel és született is egy olyan bejegyzése, hogy megtaláltam az igazit… Itt azért már éreztem, hogy ez a nő nagyon nem kerek, de a valóságot nem is sejtettem (ekkor még). Eltelt a hónap, mire váratlanul jött egy levél tőle: bocsássak meg, azért tűnt el, mert alig ismertük egymást, és ő még mindig egy tavalyi emberkébe szerelmes, de ne haragudjak és nagyon bocsánta, sok felkiáltójel és egyebek. Aha. Válaszoltam tőlem telhető kulturáltsággal, megköszöntem a „lezárásást” és azóta semmi. Szerencsére.

Tudom, eddig snassz, de most jön a MNK rész. A minap felfedeztem, hogy megint blogol, nem olvasom, ellenben kb. egy-két hete felbukkant egy új arc is a rendszerben, aki furcsán ismerőseket írt (azóra rájöttem, hogy nem az volt ismerős, amiről, hanem akiről…). Olvasgattam, olvasgattam és pár nap után beszélgetésbe elegyedtünk egy gyanús bejegyzés kapcsán. Ekkor jött a szenzáció, kiderült, hogy őt már fél éve szivatja a kérdéses hölgyemény, és az én etapomnak számító januári időszakban minimum öten voltunk a tisztelt nő életében – és nála ez a rendszer, hogy egyszerre több pasit futtat, exeket és mellette szivat újakat, majd mikor megunja az adott egyedet (lásd engem), akkor egy árva szó nélkül egyszerűen eltúnik. Mindez egy harminc éves nőtől, aki úgy érzem nem tudja, hogy mit akar és csak arra használja a pasikat (ha kell családos, gyermekkel bíró embereket), hogy folyamatosan fényezzék az egóját, anélkül, hogy belegondolna, milyen fájdalmat okozhat egyes férfiembereknek...

Hát ennyi, így megy ez.