Az egész kfk-sztorinak ez volt a lényege: írhat bármilyen ütős történetet mindenféle irodalmi művek átdolgozásával, sosem lesz benne az a fájdalom, ami ebben a tíz soros kis levélkében benne van. Nincsenek részletek, azok úgyis mindig ugyanazok, vannak helyette mondatok, melyek örökre ott fognak visszhangozni a fejünkben. Van valami a pohárban? Egyáltalán van pohár? 

Sziasztok!

Nem, nem fogom leírni a történetem a szakításig ( 5 év +/- valamennyi) és a szakításom történetét ( A szokásos,jön egy  szebb, jobb, akinek nagyobb valamije, fogalmam sincs, mire gondolhatott, amikor ezt mondta még a szakítás előtt. Ti mire gondolnátok? Ja, nő vagyok!).
Sokkal inkább arról szeretnék írni, hogy mit éreztem utána. Furcsa módon nem egy szívszaggató, akarom, szeretem állapotba kerültem, a felháborodás, gyűlölködés és önmarcangolás különböző intenzitással uralta az érzelmeim. Az az elkeserítő, hogy fél év óta nem sokat  tudtam ezen változtatni. Mennyit kell még várnom, hogy "értékelni tudjam, mint embert"?


 Felháborodott vagyok, hogy meg tudta tenni ezt velem, velünk öt nem akármilyen év után.
Gyűlölködöm azért a módért, ahogyan eljárt. "Figyelj, van valakim, de nem miatta hagylak el. Cseppről cseppre betelt a pohár. "  (Levegő után kapkodok, mi, milyen pohár, eddig egy szóval sem mondta, hogy van valami a pohárban. Hogy van pohár...)  "És egyébként is, örülhetsz, hogy egyáltalán volt az az 5 év. Nézz magadra, mi lett belőled."  "Jobb kapcsolatot érdemlünk (lek...?)"
Önmarcangolás, hogy mit nem tettem jól, mi mindent ronthattam el.