Közel a ballagás, úgyhogy a végzősök bátorítására közlünk egy történetet, amelyben életünk egyetlen olyan pillanatát ragadjuk ki, amikor igazán menőnek és tökösnek érezhetjük magunkat. Ilyen többet az életben nem lesz.


Sziasztok szakítók,

Egy jó régi sztorit és tuti szakítómondatot kaphattok tőlem. Én vagyok a lány, engem szívat a pasi.

Ezer éve, még gimiben történt, hogy a negyedikesek ballagásán a végzős osztályok végigvonultak az egész iskolán és a többi diák előtt. Én harmadikos voltam, matrózblúz, némi szemfesték, ilyenek. Jöttek a negyedikesek, halál unalom, Gaudeamus igitur ment végtelenítve. Egyszer csak az egyik ballagó srác, akit látásból ismertem ugyan, de még a nevét sem tudtam, és addig nem is érdekelt, megállt előttem, jól feltartotta a sort és mélyen, sokatmondóan a szemembe nézett. Na így indult.

Este utcabál, ő odalépett hozzám és ha jól emlékszem, azt kérdezte, miközben én épp egy sütit tömtem a számba: „Mikor van a névnapod?” Ez annyira elütött a szokásos, 90-es évekbeli neo-brutál szövegektől, hogy rámosolyogtam, dumáltunk, másnaptól már jártunk.

A srác tök helyes volt, jól éreztük magunkat együtt, jöttünk-mentünk, minden ok volt. Mivel közel laktunk egymáshoz, hozzánk is gyakran feljött, a szüleim is megismerték. Így utólag azt kell mondanom, hogy egy nem túl izgalmas, problémamentes, langyos kaki kapcsolat volt, bár akkor izginek tűnt.

Aztán pár hónap után hirtelen szakított.

A szöveg: Figyi, ez így nem megy tovább. Anyukád szerint nem illünk össze. És ki vagyok én, hogy az anyukáddal vitatkozzak?

És hát anyukámnak valóban igaza volt.