Egyszer voltam színházban egy fiúval, aki nem ismerte fel Mádl Ferit, majd ezt azzal magyarázta, hogy ő nem volt szavazni akkor, amikor meg kellett választani. Göncz Árpád nem játszik olyan fontos szerepet a szakításban, mint a meg nem kapott gésagolyók és a párizsi által eláztatott szendvicsek. Hosszú sztori, és körülményes stílus alert!

Történetem a múltban játszódik, akkor, amikor Göncz Árpád volt a köztársasági elnök. Mielőtt elriadnátok, rögtön kijelentem, hogy a politikának semmi köze az egészhez, sőt, sajnálatomra Árpi bácsi sem tudott mindeddig a titokról, de ahogy majd az események sorjáznak, a döntő pillanatban kulcsfontosságú szerepet fog kapni az ő pozíciója.

Mielőtt azonban magát a párkapcsolatot mesélném el, tartozom annyi önvallomással, hogy nem szívesen beszélek magamról, befelé forduló típus vagyok, talán azért, mert sokak szerint nem vagyok egy matyó hímzés. Azt azért hozzáteszem, hogy mégsem annyira vészes a helyzet, hiszen ha viszonylag felöltözöm, akkor a látványom megközelíti a neandervölgyit alulról, sőt, ami habtestem kipárolgásának területét illeti a levegő kémiai összetételének megváltozása vonatkozásában az érzékszervi ingerküszöb fölött, az bizonyosan nagyobb, mint az ősemberé bármikor is lehetett egy verítékes mammutvadászat után.

Annyi máris kiderült hát, hogy egymásra találásunk még akkor kezdődött az interneten, amikor kevesen használták ismerkedésre ezt az eszközt, s ebben az úttörő korszakban még csak egyre erősödő sejtés volt az, ami mára már bizonyosság: a neten társat kereső női egyedek két csoportra oszthatók. Az egyik csoportba az érzelmileg retardáltak tartoznak, a másikba pedig a szexuálisan retardáltak. Ráadásul a két csoport tagjai 80%-ban azonosak.

Nadeviszont a férfiember (a továbbiakban: ember) oly mértékben jóindulatú, hogy sosem adja föl a reményt, hátha egyszer talál egy NŐT, aki miatt érdemes volt elszenvedni megannyi kudarcot. Így voltam én is ezzel úgy 12 évvel ezelőtt, amikor a Bulineten (ez volt az egyik első társkereső) 14 csajjal priviztem egyszerre. Ne értsétek félre, ennek nem az volt a fő oka, hogy poligám vagyok, hanem, mint minden ember (említettem, hogy a férfiembert jelölöm e szóval), igyekszem agysejtjeimnek legalább egy minimális mennyiségét aktivizálni.

Így találtunk egymásra Milával, aki egy kisváros szakközépiskolájának igazgató-helyettese volt. Megjegyzem, szándékosan nem írok vidéki szakközépiskolát, mert elítélek mindennemű diszkriminációt. Naszóval, privizgettünk rendesen Milával (is), akiről kisvártatva kiderült, hogy régen túl van már azon az életkori szakaszon, amikor meglepődnénk, hogy elveszítette az ártatlanságát. Vagyis korban is illettünk egymáshoz; tudjuk, hogy a nőnek legalább 10 évvel fiatalabbnak kell lennie, mint az embernek. Mila különben elvált, gyerek nem volt.

Néhány hét múlva Mila Pestre érkezett a barátnőjével, és egy buliban személyesen is találkoztunk. A barátnője nagyon hajtott rám. (Jó, ezt nem kellett volna leírnom, még a hencegés vádja fog illetni.) Nekem azonban Mila jött be jobban, pedig a barátnőn olyan miniszoknya volt, aminek ha meghúzzuk a rojtját, fáj. A buli végén csókolóztunk egyet Milával.

Ettől kezdve minden hétköznap este 9-től hajnal négyig telóztunk egymással a munkahelyemről – az állam fizette. Egyre inkább közel került a lelkünk egymáshoz, s bizonyos szempontból a testünk is, mert többnyire hajnali fél három magasságában részletesen megbeszéltük, mit csinálnánk egymással, ha nem lenne ily nagy a távolság. Mila ígérte, hogy pár hét múlva ismét Pestre jön, de egy szerdai hajnalon, úgy negyed négy körül, amikor emlékeim szerint ő volt felül a telefonban és azt ecsetelte, milyen jó lovagolni rajtam, bátortalanul megkérdeztem, hogy másnap este otthon van-e, mert akkor egy apró meglepetést kaphatna.

Csütörtökön délben tehát vonatra szálltam, tél volt, korán setétedett, s a kisvárosi állomásról elindultam arrafelé, ahol azt az utcát sejtettem, ahol ő (Ő) lakik. Minthogy nem találtam az utcát, megkérdeztem a járókelőket, hogy merre is menjek. Talán nem tévedek nagyot, ha azt gondolom, hogy a kisváros minden lakójával beszéltem korra és nemre való tekintet nélkül, s amikor a címet megmondtam, ugyanők sejtelmesen mosolyogtak – szintén korra és nemre való tekintet nélkül.

Úgy fél nyolc körül, háromórányi bolyongás után végre becsöngethettem szívem választottjához, akinél éppen ott volt a barátnője. Szerencsére, a barátnő gyorsan megértette jövetelem célját, így már kilenc órakor távozott. Nem akarom cizellálni a dolgot, de azonnal vetkőztetni kezdtük egymást. Mielőtt azonban ágyba bújtunk volna, Mila felhívta a barátnőjét, és egy csöppet (aki ismeri a nők esetében ezt az időmértéket, tudja, mire gondolok) még távcsevegtek.

Miután Mila letette a kagylót, pár percen belül olyan lucskos lett a kéjnyílása, mint a tejes zacskó a hipermarket rekeszében. Gondolhatnánk, azért történt mindez, mert Mila rég volt már pasival. Ismét szeretném elkerülni még a nagyzolás halovány árnyékát is, de a színtiszta igazsághoz tartozik, hogy éjszakai beszélgetéseseink során Mila többször panaszkodott arra, hogy őt nagyon nehéz felizgatni.

Nekem ugyan hiányzott az előjáték, mert szeretem, ha a fityma és a makk találkozási pontját hosszasan nyalogatják, de az első aktus során érthető a felfokozott gerjedelem. Ezért aztán az én hímtagom is olyan állapotba került, mint a NASA által kifejlesztett, speciális, teflonbevonatú, hosszú élettartamú vanádium ötvözet: selymes érintésű, kőkemény, ám rugalmas és játékos.

Úgy tűnt, nagyon egymásra hangolódtunk, mert fél ötig egyfolytában kényeztettük egymást, ha szabad magam így kifejeznem. Illetve, ezt is árnyalnom kell, nehogy bárki Münchausen báróval hasonlítson össze: úgy kétórányi gyömködést követően nekem is szükségem volt néhány tizedmásodpercre, hogy ismét elemi erővel ragadjon el a vágy.

Valóban jól éreztük magunkat – nekem talán csak azok a pici szorítások hiányoztak. De már rég tudomásul vettem, hogy nem minden szülő ajándékozza meg a lányát a 12. születésnapján gésagolyókkal – ezeknek az ára ugyanis nem írható le költségként az adóalapból. Többször incselkedtem is a gondolattal, hogy törvénymódosítási indítványt terjesztek elő, de ahhoz előbb be kéne jutnom a Parlamentbe.

Tán negyedórácskányit aludtam, amikor pénteken hajnal fél hatkor Mila kivert az ágyból, hogy induljak fürödni. Alig csobbantam a kádba, amikor Mila riadtan benyitott, és suttogó hangon mondta, hogy ne nagyon lubickoljak, mert megérkezett az apja, és majd ő szól, amikor kijöhetek. Az egyre hűsebb habok között dermedve azon gondolkodtam, milyen szép népszokások is vannak kicsiny hazánk e szegletén, ahol az édesapák még virradat előtt ellátják a csecsemőjüket szelíd szókkal. Hat órakor aztán ki lettem engedve, s gyorsan öltöznöm kellett, hogy elérjem a MÁV-ot. Mila a hátsó kapun bocsátott utamra, nehogy valamelyik tanítványa észrevegyen, mert ő itt közéleti személyiség, akinek vigyáznia kell a jó hírére. Azt csak a teljesség kedvéért teszem hozzá, hogy a hátsó kapu ugyanarra az utcára nyílott, mint az első.

Mindenesetre, az én szívem telisteli volt örömmel, szeretettel, a fél világot keblemre tudtam volna ölelni, amit még fokozott, hogy Mila uzsonnát is csomagolt nekem – s az sem zavart, hogy amikorra a hátizsák alján fölfedeztem az elemózsiát, akkorra a zsömle már magába szívta a párizsi nedvességtartalmát.

Amikor hazaérkeztem, a postaládámban már várt az emilke: „Jó volna minél előbb ismét találkoztunk. Te vagy a legcsodálatosabb férfi a világon!” Utólag visszagondolva, különösebben nem kellett volna meghatódnom, mert eddig még minden párkapcsolatban ez volt a vélemény rólam, ami szintúgy azt támasztja alá, hogy csak tényeket közlök, továbbá, hogy tulajdonképpen szerencsésnek vagyok mondható, mert a mások által rólam alkotott kép teljességgel egybevág az énképemmel, tehát nincs személyiségzavarom. Persze, azonnal visszaválaszoltam valami markánsan férfiúi ömlengést, és vártam a hatást.

Mivel szombaton és vasárnap nem fejhettem az állami telefont, hátfőn az első dolgom az volt, hogy felhívtam Milát a tanáriban, aki közölte, hogy most nem ér rá velem foglalkozni, mert külföldi küldöttség jött a szakközépbe, és egész nap velük lesz, tehát este se hívjam, mert nem lesz otthon.

Mi van???? – kérdeztem egy röpke emilben, amelyre kedden este jött a válasz:

„Ne haragudj, a hét végén a barátnőmmel végigbeszéltük a dolgot. Nem volt jó, hogy lejöttél, mert azóta a hátam mögött pusmognak az emberek, és az apám is megsejtett valamit. És a barátnőm azt is mondta, gondoljak arra, milyen égő volna, ha egy fogadáson Veled kéne megjelennem.”

Azonnal válaszoltam is:

Egyelőre engem hív Göncz Árpád sajtófogadásokra, nem Téged és a barátnődet.
Szia.