Elárulom a titkot: borzalmas dolog magas lánynak lenni! Már hatodikban én voltam az egész osztályból (értsd: nemcsak a lányok között!) a legmagasabb, és a gimnáziumban is végig azon paráztam, hogy kivel fogok keringőzni a szalagavatón, aki magasabb lesz nálam magassarkúban. A nagybetűs Szerelemben nem szabadna számítania a magasságnak, és tényleg szemét a lány, hogy ez a legfőbb indoka a kapcsolat ellen, de nem tudom nem megérteni. Azért persze fiúszív - lányszopat.

Üdv!

Leírtam én is egy történetemet a sok közül, talán érdemesnek találjátok a közlésre. Történt ugyan kacifántosabb dolog is velem életem során, de azt hiszem ez az, amelyiket megéri megosztanom másokkal. Szakítás ugyan nincs benne, de durva lekoptatás igen. Na meg van benne nem várt fordulat is, egyeseknek reményt is adhat, mégha egyébként az egész kicsit keserédesre is kerekedik a történet a végén. Bocsánat, ha picit zavarosnak tűnik, de végülis maga a kapcsolat is az volt.

Szóval az egész a főiskolával kezdődött, egészen pontosan a főiskolai élet kezdetével. Szokott ugyebár lenni régebben mindenféle vicces-humoros (újabban homoerotikus, pornográf, live anyagcserés) esemény ilyenkor, amivel a felsősök megpróbálják bevezetni a kis kezdőket a főiskolai élet rejtelmeibe. Na hát egy ilyenen történt, hogy megláttam egy szintén elsős lányt, aki az egyik feladat megoldásánál (dinnyéből kellett faragni valamit) pont velem szemben guggolt.

 

Számomra akkor csodaszép volt: magas (oké, ezt nem guggolva állapítottam meg), napbarnított, vékony, különleges és én hülye természetesen belezúgtam első látásra. Viszont én akkoriban - bár külsőleg afféle macho lehettem - belsőleg a sok korábbi lekoptatás vagy rosszul sikerült kaland miatt inkább nagyon is félénk voltam. Ráadásul zajlottak az események, nem volt alkalmam akár csak egy szót is szólni hozzá. Viszont, milyen kegyetlen a sors, pár nap múlva újra megjelent az életemben a szobatársam révén, mivel az ő baráti köréhez csatlakozott ez a leányzó is (nevezzük mostantól Z-nek (amiből persze rögtön minden olvasó leszűrheti, hogy a nevének semmi köze a z betűhöz)). Persze örültem nagyon, hogy valahogy mégis a közelembe került Z, bár tudtam, sosem fogok kezdeményezni.

Teltek-múltak a napok és a hetek, sokszor találkoztunk, és már kezdtem csak barátként tekinteni rá: eljártunk mindenhová, rengeteget beszélgettünk, élveztük egymás társaságát, mikor az egyik előadás előtt én épp a folyosón ücsörögtem egy barátommal, mikor Z és egy másik lány elment előttünk, és Z megjegyezte: "Te Q (ez lesz most az én fedő-betűm, mert ha B-t írnék, mindenki azt hinné, hogy Béla, pedig nem vagyok Béla), ha magasabb lennél, tökre tetszenél nekem!"

Abban a pillanatban egy világ dőlt össze bennem. Eddig még sosem volt kisebbségi komplexusom, hát innentől kezdve lett. Ja igen, amit elfelejtettem említeni, Z kb egy fejjel magasabb volt nálam. Nem, nem vagyok nagyon kicsi, inkább éppencsak átlag alatti, viszont Z, na ő eléggé hórihorgas leányzó volt, bőven átlag feletti. Szóval ott ültem, a szívem a torkomban dobogott, nem tudtam sírjak-e vagy nevessek. Előző kilőve, hiszen mint említettem akkoriban próbáltam keménynek látszani (nem, azért nem nyaltam fel az áltetkókat a popcornból a karomra), meg amúgysem voltam sosem sírós. Utóbbit (mármint nevetni) meg nem tudtam. De még csak visszamosolyogni se. Megalázottnak éreztem magam.

Nos, gondoltam itt az idő felfedni a lapjaimat és az érzéseimet mert meg kell vele értetnem, miért nem esett jól, amit mondott, úgyhogy a következő előadás a kettőnk közti levelezéssel telt. Leírtam neki, hogy miért nem esett jól amit mondott (merthogy Z úgy gondolta, jól fog nekem esni). Leírtam, hogy baromi rossz érzés, mikor éppen elkapálnak egy olyan dolog miatt, amin nem tudok változtatni (gy.k. a magasságom), ami egy adottság, és amit úgy tűnik most nem tudtak kompenzálni az egyéb tulajdonságaim. Persze Z innentől kezdve próbált elkerülni, legalábbis kettesben sosem voltunk többé, mintha valami szatír lennék. Pedig csak őszinte voltam. Én azért rendszeresen leírtam neki amit éreztem, hiszen a szellem kiszabadult a palackból, már nem kellett attól félnem, hogy elvesztem a barátságát, ha leírom az érzéseimet, hiszen ez már megtörtént. Próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy mennyire csak a külsőségek embere, és nem értettem, hogy egyáltalán létezhet ilyen ember, aki képes csak azért lemondani valami jóról, mert a konvenciók szerint ciki, ha a pasi alacsonyabb, mint a nő. Ő meg rendszeresen mesélte nekem, hogy ezt meg azt a pasit akarná megszerezni, de nem tudja... "Kellemes" volt ilyeneket hallanom, miközben tudta, mit érzek.

Aztán Z még az első félév vége előtt úgy döntött, hogy ez a suli nem neki való, így hát hazaköltözött. Iszonyúan fájt, ugyanakkor valahol örültem is, hogy vége a szenvedésnek. Elég gyorsan ment szerencsére a felejtés, és én hamarosan már boldog párkapcsolatban voltam egy másik lánnyal (akit elnevezhetek W-nek, de sok szerepe nem lesz ebben a sztoriban, pedig ő volt az első valódi kapcsolatom (első csók, juhé!)), Z-vel pedig jobb a békesség alapon megszakítottam a kapcsolatot, így ő W-ről már nem is tudott, elvileg.

Nem sokkal a második év kezdete után történt, hogy rendeztek valami bulifélét a fősulin, ahová Z is eljött. Ezt meg is írta nekem egy képeslapon, hogy jönni fog, de nem foglalkoztam a dologgal, és mivel sosem voltam az efféle bulik híve, nem is mentem el rá, helyette a koliban aludtam (tudom, nem vagyok sikeres ember). Valamikor hajnaltájt arra ébredtem, hogy valakik bejönnek a szobánkba. Z és pár korábbi barát (lányok) volt az, mert Z látni szeretett volna, mielőtt hazamegy (bár hogy miért nem tudta legalább a reggelt megvárni?). Beszéltünk pár szót, de nem sokra emlékszem, mert álmos voltam. Az rémlik, hogy a többiek elmondták neki, hogy együtt vagyok egy bizonyos W-vel. Nem maradtak sokáig, de még mielőtt elmentek volna Z megkérdezte, hogy megölelhet-e, mert úgy sajnálja, hogy ez elmaradt. Álmos voltam, azt mondtam, hogy "oké". A dolog megtörtént, újabb búcsúzás, és innentől újra nem beszéltünk nagyon hosszú ideig. (Mellékszál, hogy W-nek elmondtam az ölelést, és ezért hatalmas patáliát csapott, pedig éppenséggen nem volt abban az ölelésben részemről semmi egyéb érzelem).

Teltek múltak az évek, fogyasztottam számolatlanul a lányokat (pár pofáraesés elég egy srácnak ahhoz, hogy kiábránduljon a szerelem intézményéből), akik mellesleg mind magasabbak voltak nálam, vagy ugyanakkorák (tulajdonképp sosem volt nálam alacsonyabb csajom, és ebből sose volt gondom), mikor két kaland között valahogy újra eszembejutott Z. Ekkor már persze rég nem éreztem iránta semmit (hála W-nek), de mégis kiváncsi voltam, mi lehet vele, elvégre valaha elég jó barátok voltunk, azt hiszem. Megkerestem, és találkoztunk is párszor, mint barátok. Egyszer ugyan meginogtam, valahogy följöttek bennem a régi érzelmek, amiből viharos szétválás és újabb egy év kommunikáció-hiány lett. Hiába, ő továbbra se járt volna semmi pénzért sem nála alacsonyabb sráccal.

Ez az egy év végleg kitörölt belőlem minden érzést iránta (legalábbis ami több, mint ami két barát között lehet), sőt arra is rádöbbentem, hogy ami előző évben történt, az is csak egy fellángolás volt, nem igazi érzelmek. Így aztán következő nyáron újra találkoztunk többször is: kirándultunk, és jól elvoltunk. Na igen, itt jön a fordulat, amire senki sem számítana: valahogy egyszercsak megtörtént, szeretkeztünk. Ő akarta, én nem, mert én akkor már nem voltam szerelmes belé, és anélkül addig elképzelhetetlennek tartottam az ilyesmit, de gyenge voltam és engedtem. Nem bántam meg, életem addigi legfantasztikusabb éjszakáit és nappaljait töltöttem vele, érzelmek nélkül, csak mint két barát! Nagyon jó volt, ha vannak köztetek ellentétes nemű facér barátok, próbáljátok ki, nagyon jó dolog úgy csinálni, hogy nem várjátok el, hogy a másik másnap szerelmes szavakat suttogjon a fületekbe, ugyanakkor mégsem érzelmek nélküli a dolog, hiszen barátok vagytok, a bizalom él köztetek (ezért sem szexelést, hanem szeretkezést írtam)! Egy szó mint száz, ez egy fantasztikus nyár volt: bár nem voltak érzelmek, de csodálatos volt minden, őszinte, gondtalan, SZABAD! Lehet, hogy mindenhez csak pont ez kellett, hogy ne akarjak tőle semmit?

Eztán újra elfelejtettük egymást - ő talált magának valakit, aztán én is magamnak, így újra elmaradtak a beszélgetések, sms-ek, minden. Én nem akartam volna se az ő pasiját, se a saját barátnőmet féltékennyé tenni. Persze közben arra is rájöttem, hogy valahogy Z mindig csak akkor kereste a barátságom, ha épp szomorú volt valami/valaki miatt. Nyár után kb. havonta egyszer megpróbált engem felhívni telefonon, mindig kinyomtam, mert szemét vagyok, zavart, hogy csak akkor vagyok jó neki barátnak is, ha nincs más. Azóta neki már született egy gyereke (sajnos az apuka nem igazán akar velük maradni), én pedig egy csodálatos lánnyal élek már együtt, aki mindenben elfogad, és mindenben a társam, imádom.

Mostanában néha ugyan váltunk egy-egy emailt Z-vel, de sajnos legtöbbször már inkább valamiféle haragot érzek vele kapcsolatban, ha eszembejutnak a dolgai:
- hogyan lehetett ennyire felületes, hogy csak a magasságom miatt nem kellettem neki?
- miért lettem neki annyira fontos, mikor megtudta, hogy van valakim?
- azon a nyáron, mikor lefeküdtünk egymással (és amiről minden közös barátunk tudott!) még mindig tartotta magát ahhoz, hogy sosem járna velem (vagyis szex és barátság oké, de kapcsolat nem) - szerencsére ekkor már én sem akartam volna vele járni, mert a lila köd elmúltával már láttam a rossz oldalait is
- miért mindig csak akkor keresett meg, mikor baj volt?

Hát ennyi lenne. Ki volt a szemetebb ebben a kapcsolatban? Ő? Én? Mindketten?

Remélem nyújtok valami kis reményt azoknak, akiknek van látszólag reménytelen szerelme: lehet, hogy mégis összejön, mégha nem is úgy, ahogy és amikor szeretnétek.

Üdv, Q