Sziasztok,
íme álljon tanulságul a következő :)

Osztálytársak voltunk középiskolában. Akkoriban nem sok kapcsolat volt
köztünk, egyszer egy csók "vótvalamikor", de ez akkor senkit nem rázott
meg, valószínűleg 7-8 évig egyikünknek sem jutott eszébe a másik. Aztán
egyszer egy közös ismerősünknél újra találkoztunk. A felállás a következő
volt: én (lány) illetve a két srác, akik 15-16 éves koruk óta barátok.
Legyen egyikük"Barát", a másikuk "Ő" ezentúl.  Egyre többet futottunk össze
hármasban, bevallom nekem tetszett Ő, de mikor Barátnál rákérdeztem, hogy
lenne-e esélyem, egyértelmű nemet mondott. Nem is igen törődtem tovább az
egésszel, épp egy szakításon voltam túl, nem volt központi téma, hogy új
kapcsolatba kezdjek.
Közös találkozásaink viszont egyre gyakoribbak lettek,
hetente 3-4 estét töltöttünk együtt, majd már a hétvégéket is.
Kirándulgattunk az országban, csináltunk rengeteg fényképet, terveztük a
következő túrákat.
Barát finoman bepróbálkozott nálam még az első hónapban, én ugyanolyan finoman visszautasítottam, nem volt ebből gond.
Aztán Barátnak szakdogát kellett írnia, Ő meg én pedig kirándulgattunk kettesben tovább. Akkor én már éreztem, hogy több is lehet ebben a dologban, mint barátság, hisz annyira egy rugóra járt az agyunk, de vártam, hogy mi sül ki belőle. Két-három hét után azonban roppant türelmes természetemnek köszönhetően nem bírtam tovább, minden bátorságomat összeszedve odaálltam Őelé, hogy remek dolog vele barátnak lenni, de én a részemről többre is hajlandó lennék, gondolja át mi a véleménye. Zavarba jött, másnap a hármas találkozónkon mindenki úgy tett, mintha misem történt volna. Mivel tudtam, hogy következő nap egy hétre elutazik, este még felhívtam (izgultam ám de durván :D), hogy akkor ez most (vagyis hogy nem szólt egy szót sem) válaszként értelmezendő-e az előző napi mondandómra. Azt mondta nem, aztán ennyiben maradtunk, Ő másnap reggel elutazott. Még aznap kaptam tőle egy félreérthetetlen sms-t, aztán másnap még egyet és így tovább, amíg haza nem ért. Első útja a hazaérkezése másnapján hozzám vezetett, átölelt, megcsókolt, és attól kezdve oda meg vissza volt értem (ezt utólag Ő mondta, pontosabban írta).

 

Amikor csak lehetett együtt voltunk, olyan volt az egész, mintha már hónapok óta egy pár lennénk. Mindig volt témánk, állandóan egymás szavába vágtunk, hiába "ismertük" egymást már hónapok óta, annyi mondanivalónk volt (nekem lenne még ma is), mintha egy perc alatt kellene az egész életet megbeszélni. Borzasztó kedves, figyelmes és odaadó volt az utolsó pillanatig (soha senki velem ilyen még nem volt). Hat nap
után virágot vett, mert "a hat nap mégiscsak egy fordulópont", majd 3 napra
elutazott, onnan ajándékot hozott, mert "gondolt rám". Érezhetően én voltam
minden gondolata, szomorú ez, de életemben először igazán szerettem, és
(legalábbis én úgy éreztem) igazán szerettek. Második közös hétvégénk épp
szerencsés nemzetiünnepes-hosszúhétvégére esett, vidéken töltöttünk négy
napot (az Ő ötlete volt, persze nem esett nehezemre nekem sem :D). Utólag
is azt mondom, hogy senkivel nem voltam még ilyen boldog. A hétvége után
hazajöttünk, és megterveztük, hogy mihez kezdünk ezek után. Közösen
akartunk megtanulni jókat főzni, fotózni, és beterveztük, hogy végignézzük
a Jóbarátok összes részét. Boldog voltam. Nem nagyon, nem hihetetlenül, nem
borzasztóan, hanem jelző nélkül. Csak. Boldog.

Aztán én elmentem két napra egy tréningre. Hívott, sms-t írt, aggódott
értem és hiányolt, a két nap alatt végig. Mikor hazaértünk eljött értem a munkahelyemre, hogy hazavigyen, útközben a kezem fogta, piroslámpáknál megcsókolt. Hazaérkezés után én kacérkodva megkérdeztem, hogy "na mit csináljunk", mire az ölébe ültetett, mert "beszélnünk kellett". Aztán derültégbőlavillámként közölte, hogy bár nehéz ezt mondania, barátként tekint rám.

A sokk, amit akkor éreztem már elmúlt, de fáj, még majdnem három hónap
után is. Azóta nem láttam. Azóta barátnője van. Én meg azóta próbálok
magamhoz térni. Egyre jobban vagyok, már nem gondolom azt, hogy értelmetlen az életem az ő "szerelme" (?) nélkül, de mivel a miértre azóta sincs válasz, lassan megy a túllépés.

Illetve, de, van válasz, utólag megírta. Végig a fejében volt a kétség, hogy nem volt biztos benne, hogy mit érez irántam, és hogy ez így nincs rendben.

26 évesek vagyunk. Ez 2007 októberében zajlott.

Szeretnék tanulni a történtekből. De mit?