Tisztára Dévényi Tibi bácsinak érzem magam, a levélíró kért címet, címkét és számot*, én meg teljesítek mindent. Mondjuk szepi79 sem fukarkodott, a szakítások csodálatos ívét rajzolta meg az értelmetlen szakítómondatoktól a belengetett búcsúszexen keresztül a mocskos pofáraejtésig.

Pink - Just like a Pill - Pink

*a youtube verzió embedelését letiltotta a sony, úgyhogy maradt ez.

Üdv Szakítósok!

Csak hogy ne kelljen túl sokáig találgatni a kilétemet, szepi79 lennék (bár inkább csak olvasok, mint kommentelek), a történetem másik szereplője pedig  (szepy79 utólagos kérésére kihúztuk a hölgy nevét -verespálné) névre hallgat. Volt egy kicsi korkülönbség, mikor jártunk, ő 18, én 27, és már az elején sejtettem, hogy én ebből érzelmileg gázosan fogok a végén kijönni, csak azt nem tudtam, hogy (m)ennyire. Bocs, ha hosszú.

Maga a kapcsolat túl sokban nem különbözik a többi „leereszkedett a rózsaszín köd” típusútól, így erre nem is térnék ki, a szakítás kissé extravagánsabb volt, de inkább az epilógus érdemel pár szót. A szakítás során nagyon dióhéjban kaptam pár közhelyet („nem akarom, hogy másé légy”), meg pár annyira egyedi mondatot, hogy azóta se értem, hogy „eztmostígyhogyis?” (pl.: „nagyon szeretlek, de nem tudnék hűséges maradni, és te azt nem érdemled meg” vagy „nekünk még van közös jövőnk, szerintem 2-3 év múlva biztos megkereslek”)

 

De következzék a fő fogás, a végjáték. Bár már ritkán találkoztunk, MSNen és egyéb IP alapú kommunikációs csatornákon keresztül tartottuk a kapcsolatot, ennek egyik oka volt, hogy sokat volt külföldön, gyakoriak voltak részéről az „úgy visszamennék hozzád, csak olyan bizonytalan vagyok, lehet mégse kéne” típusú megnyilvánulások, amiből persze sose lett semmi. Időnként pedig megelégeltem, hogy érzelmileg jól tökönszúrom magam, és kértem, hogy ne keressük egymást, de 1-2 hónap után valahogy mindig megtalált, én meg, amilyen hülye voltam, mindig belebonyolódtam megint. Aztán szilveszter előtt pár nappal találkoztunk személyesen is, talán harmadszor vagy negyedszer a szakítás óta, ahol tettem még egy utolsó kísérletet arra, hogy megint összejöjjünk. Ekkor közölte velem, hogy komoly kapcsolatot velem már nem szeretne, van egy új srác, akivel még semmi nincs, nemrég találkoztak, és inkább vele próbálná meg; viszont 1-2 hét múlva a szülei elmennek otthonról egy hétvégére, akkor átmehetnék hozzá. Mármint azért. (Szerintem fel se fogta, hogy mit mond.) Itt a férfiúi sértettségemen felülkerekedett a „már jó régóta nem dugtam” érzés bennem, így belementem az ügybe, plusszban reméltem, hogy végre megszabadulhatok tőle érzelmileg egy búcsúszexxel. 

Aztán, mikor lassan esedékessé vált, hogy régi jó szokásunkhoz híven végigdugjuk a lakásuk minden szobáját, rákérdeztem a leányzóra, hogy akkor mostan hogy is állunk, mire azt a tájékoztatást kaptam, hogy most egyelőre a szalagavatójára készül, és örülne, ha elmennék én is, bár a szülei szerint (!!!) nem jó ötlet, mert ott lesz az új pasija, akivel időközben összejöttek. Enyhén ledöbbentem, majd arra a kérdésemre, hogy ugyan mikor akarta azt közölni, hogy mégse vegyem meg a családi kiszerelésű óvszert, mert itten semmilyen szexaktus nem lészen, azt a választ kaptam, hogy ilyet nem akart mondani, mert a program továbbra is áll. Azt hittem hülyül, vagy én értettem félre, így ismét rákérdeztem, hogy jól gondolom-e, hogy mással jár, másba szerelmes, és közben velem akar lefeküdni, de mindhárom részkérdésre igenleges választ kaptam. Nos, az agyam itt dobta le az ékszíjjat, és korábbi ígéretemet megszegvén, (miszerint sose fogom lekurvázni) hatalmas MNK-zást rendeztem.

Azóta egyszer próbált megkeresni, névnapomon írt egy felköszöntő emailt, amire jól nem válaszoltam. Pedig nagyon is akartam. És akármennyire akarom utálni, nem megy, sőt. És most a morális kérdés, ami azért úgy izgat: miért ilyen kibaszott hülye az ember (vagy legalábbis egy részünk), hogy folyton olyan kapcsolatot akar, ahol alázzák és szivatják?