Forrás: Flickr.com

Sziasztok!

Kis spéttel, de azért igyekszem átrágni magam az elmúlt hetek-hónapok szakítós termésén. Velem is történt ez-meg-az, néhány sztorit már meg is osztottam Veletek, és őszintén (őszintén!) nem tenném meg újra, ha nem olvastam volna el június 2. szép reggelének posztját, a monumentálisan túljátszott â01Eplátóiâ01D szerelemről.

Úgyhogy ezt, még ezt az egyet, most, itt, elmesélem (remélem frissebb sztorik már nem lesznek az életemben, lévén egy ideje házas)â026

Semmi tanulság, semmi mottó, tán csak annyi, hogy a szakítás terén is létezik a Minőségi és a Mennyiségi kategória. Nah, ez a sztori az utóbbiba tartozikâ026

A kezdet a homályos ősidőkre nyúlik vissza, ezerkilencszázkilencven-akárhány, gimi első év. Az osztálytermünk mellett az akkori egyik negyedikes osztályé, nagyszünet, folyosó, és Ő... Lâ019amour első látásra, és a határozott érzés: nekem kell ez a fiú, kerül, amibe kerül. (Kedves Hétfői Posztoló, ugye milyen ismerős?) Ő is érdeklődik, óvatos körök egymás körül, telnek hetek, hónapok, az egész iskolaévâ026 (neki van barátnője, ezért nem lépünk, egyiken sem) Aztán június elseje (hm, milyen érdekes egybeesések :-) ) és összejövünk. (barátnővel szakítottak, így már fair a dolog, mindenkivel szemben) 2 hét rózsaszín lebegés, megmindenamikell, aztán nagy puff, kész, vége, ennyi. (a konkrét szakítós duma nem nagy szám, de legalább korrekt: â01Ebocs, kibékültem az exemmel, így már nem lenne tisztességes folytatniâ01D). Hm.

Nyár eltelik, szeptember, suli megint, Ő már Pesten tanul. Aztán egy késő őszi bulin mégiscsak feltűnik az alma materben, megint pattognak a szikrák, izzik a levegő, súlyos ármaütést kerülendő, inkább nem beszélgetünk, de aztánâ026 Újra összejövünk, csókja a régi, nameg, sajnos a barátnője isâ026. :-( Hát, ennyiben maradunk.

Hamarosan én is beleszerelmesedem valaki másba, együtt vagyuk, évek szaladnak tova. Ő-vel néha összefutunk, mosoly, szia, hogy vagy, aztán ki-ki el a maga útján. A középiskolának vége, én is a fővárosban folytatom az életet. Régóta tartó kapcsolatom halódik, unalom, félrelépések az ő részéről, jótestvéri szeretet, de ragaszkodunk, ki tudja miért. Újabb évek telnek el, Ő-ről nem tudok semmit, már egyátalán nem találkozunk, véletlenszerűen sem.
Aztán egy napfényes júniusi napon (nah, már megint :-)) üzenet fogad Ő-től egy macerás vizsga után. Találkozzunk, javasolja. És lőn.

Most Ő szabad, én nem. Ettől kicsit megzavarodunk mindketten, akkor most már nekünk soha sem jön össze? Éjszakába-reggelbe nyúló beszélgetés, kocsmázás, úristen, mennyi minden történt az elmúlt sok évbenâ026 Az ipari mennyiségű elektromos feszültséget, ami közöttünk termelődik, már tőzsdére vihetnénk, mire elcsattan (újra, hányadszorâ026) egy csók. És a csoda. A szavakba önthetetlenâ026
Szeretné, ha szakítanék. Ha Vele lennék. Ha bepótolnánk azokat a kiesett éveketâ026 Én is, mégsem tudok elválni az akkoritól. Ki tudja, miért, talán egy kis bátorítás kéne, egy kis rajongás, egy kisâ026 Végül én maradok, Ő feladja. Nincs szakítós duma (kommentelők, kegyelem), egyszerűen nem hív többé. Én sem.

Újabb évek szaladnak tova, újabb júniusi reggel (:-)), újabb üzenet Tőle. Találkozzunk. Én még mindig abban a régi kapcsolatban vergődőm, Ő szabad, újra. Erőlködve próbáljuk összerakni a dolgainkat, beszélgetünk, éjszakába nyúlóan, aztán végül szex, először és utoljára (ez most üdvözlő- vagy búcsúszexnek számít? :-)). Én továbbra sem mozdulok a kapcsolatomból (megteszi helyettem a másik, nemsokára, de ez másik sztori), Ő már nem erőlködik. Kölcsönösen, békében tűnünk el egymás életéből.

Egy kapcsolat, négy szakítás. Négy különböző életkorban, helyen, szituációban. És Kedves Hétfői Posztoló: ha a parafenomén mondott neked valami okosat a téren-időn átívelő vonzalomról (ami sosem múlik el), kérlek S.O.S oszdd meg velem!

Pá,
zsééé