A címkéket meghagyom nektek, akasztgasstok a történetre mindenfélét. Kéne csinálni talán egy olyat is, hogy hogy lesz egy öntudatos, talpraesett, kedves lányból, küszöb alatt csúszó, folyton bocsánatot kérő, kétkedő kis törpe. Talán túl odaadó voltam...
 
Se vele se nélküle történet jön, adott egy lány (én-27) és a nála egy évvel fiatalabb fiú: Té.
   Tavalyelőtt szilveszterkor kezdődött, egyazon baráti társaságba csöppenvén. Mikor is mindenki befalsult mellőlünk, ketten maradtunk. Minden szép és jó volt, nála alvás történések nélkül (kiv. kézfogás). Akkor én már hosszú ideje egyedül voltam, élveztem a független életem és eszem ágában sem volt, hogy változtassak ezen. Hívogatott, találkozókat kért, mind-mind elutasítottam. Mikor is több, mint 2 hónap után, egyet elfogadtam.
Hmmm... Nem is olyan rossz ez a pasi. Lássuk.
   Ebből lett aztán majdnem egy év felhőtlen boldogság, a tipikus szerelmesek életét éltük, fent, a rózsaszín felhők közt. Nem bírtuk egymás nélkül, egy hónap együttlét után össze is költöztünk. Minden olyan idilli volt, mint a mesékben, folyton vigyorogtunk mindenen és mindenkire. Szánsájn, hepinessz!
A heves vérmérsékletemnek köszönhetően egyszer előfordult, hogy összevesztünk (ez mondjuk többször is), de az csak egyszer, hogy elkezdtem összepakolni. Visszatartott (hát persze, ezt vártam), kérlelt, hogy maradjak. Maradtam. Könnyek, összeborulás.
   Fura volt, hogy a munkahelyén 3 hónapnál sosem tölt többet (pincér a drága, és aki pincért csak ismerek, töménytelenül tud inni is - alkoholt persze), mindig vándorolt, mint valami költözőmadár és nagyon, nagyon sokszor volt részeg. Mostmár tudom, hogy a rá illő helyes megfogalmazás talán a hernyó és giliszta közt lehet valahol. :)
   Egyszercsak eljött a zord tél, a hirtelen felmondását nem követte új hely és hoppon maradt. Nem csinált semmit, csak ült a tévé előtt, én kerestem a pénzt és a melókat is, én vásároltam be, takarítottam utána, hoztam-vittem, hogy ne süppedjen magába. A családjával jó volt a viszonyom, az anyukája óva intett, szerinte őt hat lóval sem lehet elhúzni a kényelmes kanapéból, ha ki van szolgálva. De legyintettem, hogy ááááh, csak rossz passzban van, majd kijön belőle, addig meg mellette leszek és segítem, ahol tudom. Eljött a karácsony, talált munkát, de a kedve még mindig a béka segge alatt, semmire nem reagált, nem beszélgetett, hozzám sem szólt. Adtam neki tippeket, mégis mire vágyom ajándék gyanánt, kis kívánságlistát írtam össze, amit nulla forintból össze lehet hozni. Pl.: tanítson meg kártyázni, gyertyafényes fürdő kettesben, romantikus vacsi... Egyszerűen semmire sem volt kapható. Harapófogóval sem lehetett kihúzni belőle semmit. Végülis kaptam tőle egy méregdrága ám igen ocsmány nyakláncot. Puff, nesze, kösz, hogy ismersz baaa****, hogy soha, semmilyen ékszert nem viselek... Jött a szilveszter, tervezgettem, meg kéne lepni valamivel, hiszen mégiscsak egy éve ismerjük egymást... A fejemben már összeállt a kép, szervezkedtem, kajánul mosolyogtam. Szilveszter előtti este közölte, hogy szilveszterkor dolgozik és ne menjek be koccintani hozzá, mert biztosan sokan lesznek, majd reggel találkozunk. Ekkor éreztem már, hogy akkor most vagy sírok, vagy üvöltök, de valamit tennem kell. Azaz tennem kellett volna. Ő hátat fordított és elaludt. Nyeltem, csak nyeltem, aztán némán pityeregtem a kispárnámban. Szerettem, na!
   Januárban végülis otthagytam. Még fórumot is indítottam egy weboldalon, annyira kétségbe voltam esve. Nem akartam, hogy vége legyen. Majd jött 5 hét regenerálódás, mikor is Té felütötte újra a fejét és úgy alakult, hogy együtt sírtuk ki magunkat egymás vállán, hogy milyen pokolian is hiányzik a másik. Fogadalmak és ígéretek következtek. Elhittem. A barátaim sikítófrászban törtek ki mikor megtudták, több hétig szó szerint nem mertem megmondani nekik, úgy újra milyen kontextusban van jelen az életemben Té.
   Minden szép és jó volt. Kedveskedett ahol tudott, csöpögtünk a nyáltól és a romantikától. Aztán megint elromlott valahol, no communication. Hiába tettem bármit, az semmi reakciót nem váltott ki Téből. Ha kérdeztem, hogy mi a baj, én voltam a paranoiás, ha magyaráztam neki, hogy ez hova vezet, én voltam a hisztikirálynő. Szép lassan gonosz kis törpe lettem, aki gyanakvó és hiszi a piszit mondd a fejében Té minden egyes kiejtett szavára. Történt, hogy elmentünk mulatni a volt kollégáival, ahol is ő az én mértékemmel nézve rendesen a pohár fenekére nézett (értsd: másfél liter rosé, 3 sör, 4 Daiquiri). Szerinte ez még semmi sem volt. Így tett a többi pincér és pultos kollégája is és én már nagyon kellemetlenül éreztem magam velük. Rém kellemetlen volt, mindenki minket nézett, ordítoztak, káromkodtak, minden járókelőnek beszóltak, én meg legszívesebben elsüllyedtem volna. Csendben, de kitört belőlem, hogy kicsit hangosak és ordenáré módon viselkednek, de no problem, máskor inkább nem jövök. Válasz (jó hangosan, ott mindenki előtt): tudod mit? El sem hoználak többet, mert tök ciki vagy a barátaim előtt! Huhúúúú! Ekkor betelt a pohár, de még nem akartam lelépni. Biztos csak az alkohol beszélt belőle. Istenem! Folyton mentegettem őt még magam előtt is!
  Tegnap megint elköltöztem. Remélem mostmár véglegesen, felesleges tovább nyúzni egymás idegeit ha nem működik valami. Szakítósduma nem igen volt, még pakolni is segített. Már minden hülyeségen összeszólalkoztunk. Tegnap a munkámból hazafelé tartván felhívott, hogy spenótot csinál és vigyek fokhagymát. Vittem. Na de milyet! Ó, én balga! Ez lett a vesztünk! Nem is értem miért nem tudom, hogy az új fokhagyma nem fokhagyma. (Kedves Olvasók, ezt fokhagyma dolgot jól jegyezzétek meg!) Ugyanis olyan dührohamot kapott, hogy csak úgy röpködtek a nyomdafestéket nem tűrő szavak és mondatok. Úgy cifrázta a dolgot, úgy csűrte-csavarta, hogy én még életemben nem hallottam olyat. Csak egy dolog járt a fejemben: mi a fenét keresek én itt? Fogtam, elkezdtem pakolni. Megkérdezte mit csinálok, majd felvilágosítottam, hogy igen, ez az, aminek látszik. Gúnyosan csak annyit jegyzett meg, hogy mi van? Elköltözöl huszadszorra is? Neeeeeem. Remélhetőleg utoljára. Aztán beállt segíteni. Utoljára jól megölelt. Úgy csináltam, ahogy ő szokta. No communication.