Hogy ennek a hétnek is legyen súlya, ezért egy harmincon túli magánéleti válságot osztunk ma meg a férfi szempontjából, akinek sikerüt a bravúr, megtetszett neki a nő, aki másnak szült gyereket, de azért vele csinált közös céget, majd jött az ősi trükk, csak sokat kell vele lenni és akkor eljön a pillanat, amit köteleő kihasználni. A szerelem és a reménytelenség ádáz harcát vívja, hétfő van, jó reggelt.

Hello,

mintha olvastam volna, hogy harmincasok, gyerekkel, házzal, vagyonmegosztással fűszerezett
történeteit is várjátok. ezen felindulva osztom meg veletek mi történetünk általam ismert verzióját
- várva a véleményeket, ha publikus lesz.

Egyidősek vagyunk, a közös munkahelyünkön ismerkedtünk össze, húszas éveink elején. Azonnal
megszerettem, amint megismertem egy kicsit, talán mert egyszerre volt szép, idétlen, kedves, jópofa
- vagy mit tudom én. Úgy gondoltam ő is többet érez irántam mint haverság vagy később barátság, de
nem közeledtem férfiként hozzá az éppen tartó kapcsolata miatt (is). Kivéve egyszer. Küldtem neki név
nélkül virágot (ekkor már nem egy irodában voltunk), leírtam neki egy e-mail-ben hogy mit érzek, de
akkor zavartan el utasított, én meg ott álltam a lépcsőházban mint egy fasz - mert elé mentem a munkahelyre,
hátha...Ez kb. 1,5 évvel a megismerkedésünk után volt.

Ettől a közjétéktól függetlenül közös vállalkozást alapítottunk és pár évvel az alapítás után mindketten a
kizárólag cégben kezdtünk el dolgozni, így az egész napot együtt töltöttük.

Neki közben szegről-végről működött az a kapcsolata, ami még az előtt kezdődött, hogy találkoztunk volna,
bár voltak szakításaik - amikor én azért vergődtem, mert nem engem tekintett potenciális következőnek - meg
kibéküléseik. Az eltelt évek alatt persze nekem is voltak kapcsolataim, de 6 hónapnál senkivel sem húztam
tovább, elkötelezettnek pedig ritkán éreztem magam mással szemben.

Néhány éve szült - nem ment férjhez, de együtt éltek - de továbbra is szinte nap mint nap találkoztunk, mert
a munkától nem tudott teljesen elszakadni - nem is akart, én is kerestem az alkalmat, hogy a közelében lehessek
- néha úgy éreztem mintha a húgom lenne és vigyázom kell rá, néha meg majd' ráugrottam, annyira kívántam.

A kapcsolata, a gyermeke apjával zátonyra futott és szétköltöztek. Ezután még több időt töltöttünk együtt,
voltunk együtt nyaralni, közös program az ő családjával, megkedvelt a kiskölyök is. Az előző végleges szakítása
után pár hónappal egy színház, vacsora majd italozás után, megnéztük milyen a kilátás a lakásomból - ahol addig
nem járt - és csak reggel ment haza:)

Borzasztóan szerettem, de ő nem volt abban biztos, hogy én felvállalom a kapcsolatunkat, szeretem a gyerekét,
de viccelődött azon szüleivel, hogyan fogom megkérni a kezét, mikor lesz az esküvő, etc. Ezt nem tőle tudtam
meg később, hanem egy közös barátunktól.

Ekkor már mindketten biztos egzisztenciával rendelkeztünk - szép lakás a hegyen, új kocsi, etc. Mindkettőnk
anyagilag független volt, tehát a zseton nem nagyon játszhatott szerepet az érzelmeinkben.

Az én előző kapcsolataimhoz viszonyítva sokáig jól megvoltunk egymással - legalább is én azt hittem. Egy
nyárvégi hétvége után, amit külön töltöttünk, kerestem vasárnap este, de nem akart beszélni velem. Én erő-
szakoskodtam, hogy mondja el mi a baja, amitől még jobban felhúzta magát. Másnap találkoztunk a cégünknél,
de nem nagyon álltunk szóba egymással.

Néhány szar hangulatú nap után kihúztam belőle, hogy ő most egyedül akar lenni, nem akar elkötelezettséget,
felelősséget, de nem akar szakítani, elveszíteni. Ezt én nem nagyon értettem, nekem bináris agyam van...

Ebben a szar hangulatban eltelt néhány hét, semmi közös program, netán szex, csak munka. Én közben vergődtem,
hívogattam éjszaka, virágot raktam a székére, erőlködtem, hogy folytassuk és érdeklődtem a barátnőitől, hogy mi
lehet az igazi ok, mert azt nem hittem el amit mondott.

Ebben az időszakban ő is nagyon levert volt, nem tudott a munkára koncentrálni, türelmetlen, szétszórt volt - jobban
mint a sokéves átlag. Persze gyanakodni kezdtem, mert magas lett a céges telefonszámlája, ha "véletlenül" a gépéhez
mentem gyorsan lecsukta a nyitott ablakokat, etc. - szóval egyre inkább azt éreztem hogy titkol valamit, hogy van
egy harmadik...

Egyik este eléggé elkeseredve nekiálltam bizonyítékot gyűjteni, igazolni a feltevésemet. Hát könnyen ment... Feltörtem
a magán mail-boxát és a telefonját, elolvastam a magán levelezéseit a barátaival és egy másik hapsival amiért is arra a
következtetésre jutottam, hogy megcsalt, elárult, megalázott... Azonnal elmondtam neki telefonon, ebből elég komoly
veszekedés, meg részemről zokogás lett. Ő azt állította, hogy nem csalt meg és nem értem a helyzetet, azért nem mondta
el, mert tudta, hogy én nem "értékeltem" volna, ahogyan ő érezte, és hogy többé nem bízik meg bennem, mint férfiban.

Ezután éreztem magam a legszarabbul a kapcsolatban. Fingom nem volt arról, hogy kiszálljak teljesen, vagy próbáljak
barát és munkatárs lenni, mivel a munka is öszekötött. Sokszor veszekedtem vele azon, hogy menjünk szét teljesen,
adjuk el a közös érdekeltségeinket, vagy valamelyikőnk lépje ki belőle, mert én nem akarok a barátja, üzlettársa lenni,
mert nem bírom elviselni, hogy nem vagyunk együtt. Az ilyen vitából soha sem lett semmi, talán valójában én nem is
akartam elszakadni tőle. Ekkor már egyre inkább azt éreztem, hogy velük szeretnék élni, de közben azt is, hogy ez nem
fog összejönni...

Neki közben nélkülem is zűrös volt az élete. A kisfiú apja kellemetlenkedett, a kiskölyök mellett nem tudott igazán egyedül
maradni, elvesztette az egyik "lelki társát", sokszor volt ideges, nem tudott igazán kiegyensúlyozott lenni a sok mukahelyi
és magánéleti stressz miatt. És továbbra is függetlenségre vágyott.

A hülyeségem az égeszben még az, hogy ez jelenleg is így van, bár a kezdetektől sok idő telt már el. Nem tudok tőlük
elszakadni, pedig sokszor akarok. Próbálok neki segíteni, megoldani a magánéletét, levenni a terhet a válláról a munkában,
de néha az merül fel bennem, hogy kihasznál, és akkor kijön belőlem a bunkóság.

Volt egy rövid időszak amíg megint normális párkapcsolatban voltunk, de újra függetlenségi harc lett belőle. MIndketten jócskán
elmúltunk 30 évesek, és gőzünk sincs arról, hogy mit akarunk egymással, az élettel, mitől akarunk boldogok lenni, akarunk-e
fejlődni, vagy csak a pillanatoknak élünk...