Sziasztok!

 

Szeretném megírni nagyon röviden a történetemet. Azt, hogy rövid lesz, nem ígérem. Nem lesz se tragikus, se komikus, egyszerűen fiatal történet (amit tudom, hogy sokan nem kedvelnek).

Hogy ne legyen olyan érthetetlen, kezdjük is a szereplőkkel: Én vagyok a húszas éveimben járó fiú, nevezzem magam Ardeshnek, és van a lány, aki a tizenkilencediket kezdi lassan taposni, ő legyen Nilturiel. (Szándékosak a névválasztások, amúgy is, én adtam magunknak ezeket a beceneveket).

Tudni kell rólam, hogy hónapokkal korábban végig kellett néznem, míg egy volt barátnőm - aki amúgy nagyon fontos volt nekem - a karjaim közt, fiatalon a rák áldozata lesz, így bele tartozik a történetbe, hogy idegösszeomlás és egyéb idegi problémák után lábadoztam, és egy picit túlérzékeny is vagyok. Mint ilyenkor szokott lenni, jött az ellenszer fél év múlva Nilturiel személyében.

Ő érettségizik, én informatikában dolgozom. Minden jól, túl jól indult: hétvégi találkozgatások, boldog, szerelmes pillantások és csókok, főleg ahhoz képest, hogy alig ismertük egymást pár hete. Mivel március volt, ő sokat idegeskedett az érettségije miatt, így néha le kellett nyugtatgatnom. Egy nagyon különös véletlen folytán hamar be lettem mutatva a szülőknek - ami lehet, elhamarkodott volt. Nagyon nem jöttem ki a szülőkkel, pedig én mindent megtettem, és még kedveltem is őket, de ők belémkötöttek (miért hordok feketét? Miért hosszú a hajam? Miért vagyok testes?). Persze nem a szemembe, de ez így szokott lenni. És én tűrtem.

 

Egy ideig. Ahogy telt az idő, egyre szerelmesebbek lettünk, és épp emiatt egyre több problémát okoztak a szülők, ugyanis nem nagyon engedtek semmit (hétvégi max 2 nap találkozás, az is úgy, hogy az egyik pénteken, mikor amúgy is dolgozom sokáig).

És a vicc az: hogy gondok nem voltak. Néha kicsit túlidegeskedte Nilturiel magát az érettségi miatt, én próbáltam segíteni neki. Egyrészt abban, hogy segítettem a tanulásban, másrészt abban, hogy erőt adtam, és bíztattam, hogy menni fog neki. Illetve néha megkértem, hogy beszéljen a szüleivel, mert néha tényleg kevés ez az idő, amit együtt töltünk. Ezek a beszélgetéseik nagy vitákba torkollottak, ugyanis az anyuka nem engedett a 12-ből.

Vége lett az érettséginek, Nilturiel nagyon örült, én is nagyon örültem, jól is sikerült. Ez olyan egy hete volt. Azóta hirtelen megcsappant az az idő, amit együtt töltöttünk. Neten alig beszéltünk, telefonon se sokkal többet, egyedül a hétvégi néhány óránk maradt meg, ami nagyon jól sikerült, szerinte. Szerintem is.

Hétfőn még boldogan írta, hogy nagyon nagyon szeret, és nagyon nagyon boldog, és hogy bocsássak meg, hogy nem csörgetett előbb, csak épp festett. Mivel semmi okom nem volt nem hinni, ezért nem is kételkedtem. Váltottunk a munkahelyen egy-két vicceskedő, csipkelődő emailt, amiben véleményem szerint semmi olyan nem volt, ami szakítóokot ad (már ha ilyen létezik), viszont hétfő délutánra megváltozott. (ez tegnap volt, ezt kedden írom). Akkor megbeszéltük, hogy szerdán találkozunk, elmegyek munka után, és elmondja mi a baj. Akkor már nem is csörgetett, nem is írt nekem, a telefont se vette fel. Utána mégis tudtunk beszélni: egy egész órán át beszélgettünk telefonon. Mondta, hogy ez nem jó, hirtelen minden olyan más lett... Már két hang mondja neki, az egyik azt, hogy vége, a másik azt, hogy nagyon szeret. Elmentem sétálni, hogy a Városliget relatív csendességében tudjak beszélni vele, de mire hazaértem, közölte, hogy többet nem is kíván beszélni velem, jóéjt, másnap beszélünk.

És ez volt ma. Néhány szomorú levélváltás után közölte velem, hogy szerdán menjek hozzá mindenképp, mert szakítani akar. Megkérdeztem, hogy miért, mi a baj? Biztos meg lehet oldani. De nem. Szakítani akar. Ő már úgy érzi nem szeret (tulképp fél nap után megváltozott a véleménye), ürességet érez, nem is tudja igazából mit akar, de határozott, hogy szakítani akar.

Mivel a levél igen mélyen érintett ma az irodában, a kollégáim látták, ahogy egyik pillanatról a másikra fal fehérré váltam. Megkérdezték, mi a baj, el is mondtam... Hogy milyen tanácsokat adtak? Inkább nem mondom el, úgyse mentem volna velük sokra. Mélyen érint a dolog, De tudom, hogy nem tehetek ellene semmit. Próbáltam beszélni vele, és mindig csak rosszabb lett. Mire én mélységesen és mélyen beleszerettem, ő kiszeretett (?) belőlem, vagy csak a fiatalkori dac szólt belőle, nem tudom. De nem is számít már. Mondtam neki, hogy szerdán emiatt nem megyek el hozzá, majd pénteken találkozunk, és ha még mindig úgy érzi, szakítani szeretne, akkor szakíthat. Nem szeretném, ha a magánéletem a munkámra is kihatással lenne, és ezt meg kell értenie.

És most itt tartunk. Szerelmesen, megtörten írom ezt a levelet, miközben férfi létemre lassan könnyezem (hisz nem tartom szégyennek), és a tudatom szántja, hogy szeretnék holnap Vele találkozni, de nem azért, hogy szakítsunk...

 

Naiv vagyok, de várom, és remélem, hogy fiatalsága miatt talán még visszajön, miután újra átgondolta, egyedül a dolgot, és azt mondja, "Bocsáss meg. Folytassuk."

De mondom: naiv vagyok...

 

remélem nem untattam, és köszi, aki elolvasta.

 

Ardesh