"Tuti, hogy az érintettek magukra ismernek, hisz ilyesmi nem minden nap történik meg" - írta a bloggertársam által fake-nek minősített szerelmes egypetéjű iker-sztori szerzője. Nos, a sztori olyannyira nem kamu, hogy alant következik a történetben Grétinek nevezett Zsófi változatata arról, hogyan szívatták meg a fiúk. Vagy Zsófi a szakítósblogot, ezt sosem lehet tudni.

Sziasztok,
 
Képzeljétek magatokat a helyembe. Hazajössz a munkából és kezedbe kapod az otthon hagyott mobilodat aminek a kijelzőjén az áll: 24 nem fogadott hívás, 5 új üzenet, egy új szám. Kissé megijedtem nem történt-e valami komoly baj valamelyik hozzátartozómmal vagy barátommal. Hívom is "Anitát"(a név megváltoztatva, csak a jó szokás végett :) )egyik legjobb barátnőmet, akinek kiabálásából először alig valamit értek, csak kb. annyit "Rajta vagy az Interneten". Lenyugtatom, én is nagy levegőt veszek, majd megkérdezem: Hol, és miről beszélsz? Rákattintok, olvasom, elképedek... Rég volt, vagy tán annyira még sem. Egy biztos nem kellemes élmény. Gondolkodom, írjak-e választ vagy hozzászólást, de aztán lecsillapodok. Jobb az ilyenre aludni egyet, ezt már megtanultam.. Ha az ember hirtelen haragból vagy dühből cselekszik, abból csakis rossz sülhet ki. Pár órával később írok hát pár sort, hogy ha kíváncsi valaki az én verziómra jelezze, s legfeljebb ha nem válaszolnak megnyugszom, hogy senkit sem érdekel igazán a story. De mivel választ kaptam, és legalább egy ember kíváncsi a hogyanokra és miértekre, álljon hát itt "Gréti" verziója Ikrekről, Paksról, és egy lány megvezetéséről.
Szinte majdnem pontosan két éve ismerkedtem meg "Zsomborral" egy "német" nyelvi táborban. Mivel előtte egy hónappal szakítottam barátommal, kissé még magam alatt voltam. Ahogy egyre jobban megismertem, ami annyit tesz, hogy sokat voltam a közelében, mert akkor még szinte észre sem vett, megtetszett és lassacskán azon kaptam magam, hogy szinte csak őt nézem, csak őt keresem a tekintetemmel. Belehabarodtam, kétség sem férhet hozzá, pedig akkor még nem is váltottunk egy szót sem. Aztán "leszállt" az égből és megszólított. Hebegtem, habogtam, de észrevettem, hogy én sem vagyok közömbös neki, és szép lassan összejöttünk. (Részletek kihagyva, mindenki képzeljen ide azt amit akar).
Beképzelt volt, igen, de ugyanakkor aranyos, és néha kisfiúsan kedves, tűz és jég dolgozott benne azt hiszem, és egy lány sem vonhatta ki magát a hatása alól. Magáról keveset beszélt, de sütött róla a magabiztosság. Amikor hallgatott és nagy barna szemeivel engem nézett, az maga volt a paradicsom. Aztán eltelt egy másfél hét és a tábornak vége lett. Ő mondogatta, hogy ez így volt szép, és hogy számára nem tudja mit hoz a jövő, nem akar senkit sem magához kötni, megbántani, de én folytatást akartam. Miután ő már elutazott haza "Paksra" bepofátlankodtam a tanári épületbe, és kinéztem az adatlapok közül az otthoni telefonszámát, amin elértem anyukáját, akitől pedig az ő mobilszámát kaptam meg. Hát így kezdődött...
Nagy nehezen többszöri próbálkozásra rávettem, hogy találkozzunk, és levonatoztam hozzájuk. Ott várt az állomáson, és nekem a szívem a torkomban dobolt. Sétálgattunk, beszélgettünk, minden tökéletesnek tűnt egész addig amíg megcsókoltam. Fura volt, de nem éreztem semmit. A vágy ami minden érintését megelőzte egyszerűen eltűnt. A bizsergés ami a csókját követte most nem jött, és szomorúan konstatáltam, hogy már nem is olyan jó mint akkor ott a táborban. Viszont először láttam a szemében a fényt, hogy talán ő is szerelmes belém. Újra próbálkoztam, de semmi sem változott, azaz hogy minden... Az estét együtt töltöttük, de az sem volt olyan jó mint korábban, habár először éreztem rajta együttléteink során mindig hiányolt őszinte törődést felém.
A második nap már inkább hasonlított "önmagára" és sokat viccelt, de a táborról nem akart beszélni, így hát új közös témákat találtunk. Furán éreztem magam, mert elmúlt az a varázs ami a táborban vonzott felé, helyét betöltötte a kíváncsiság és a személyiségének nyílt arca. Így is jó volt, de mégsem. Hazautaztam, és most ő hívott fel. El is feledtem azt az enyhe keserű szájízt, ami "Pakson" zavart, és újra a várva várt találkozás lázában égtem. Jött, és megint valami hiányzott. Komolyan kezdtem utálni magam, hogy egyszer erre vágyok, s amikor megkapom nem kell, illetve kell, csak mégsem. Hülye libának éreztem magam, és kompenzációként még többet próbáltam beleadni ebbe a kapcsolatba, de ettől sem lett jobb.
Meghívtam "Németországi" barátnőmet is, gondoltam meglepem vele "Zsombort". Bemutattam őket egymásnak, és vártam, hogy mit szól hozzá "Helga", tetszik-e neki, stb. De alig beszélgettek, és láttam, hogy "Zsombi" egyre inkább belegabalyodik a mondataiba, össze vissza beszél. Próbáltam bátorítani, de csak lesütött szemek és hallgatás volt a válasz. Mi történt, hisz a táborosok között is ő volt az egyik legügyesebb? Először arra gondoltam, hogy valami betegség teszi ezt vele, és komolyan aggódni kezdtem. Haza is küldtem "Helgát" és elkezdtem kérdésekkel bombázni, hogy megbizonyosodjak felőle, tényleg nem egy rejtőzködő agybaj van a háttérben.. Addig addig faggattam, míg végül kibökte, sírva, hogy ő nem az aki...
Aki ezt nem élte meg nem tudhatja, mit éreztem én akkor. Talán ahhoz hasonlatos, mikor egy sötét, félelmetes sikátorban egy ismeretlen hátulról kést szúr a lapockáid közé. Valós fizikai fájdalmat éreztem. A szívem hasadt meg.
Először sírni sem tudtam, aztán meg abbahagyni. Addig elképzelhetetlen volt számomra, hogy képes valaki megutálni azt, akit előtte valóban szeretett, de most, szomorúan de le kell hogy írjam, undorodtam "Eriktől". Nem akartam, hogy hozzám érjen, és sajnálom, de üvöltöttem vele, nem voltam önmagam. Ő is sírt, és váltig állította, hogy szeret úgy, ahogy még senkit sem azelőtt, de én hideg lettem felé, egyszerűen megfagytam. Pár óra alatt összekapartam magam, és hoztam le neki takarót a kanapéra, majd bezárkóztam a szobámba, kulcsra. Nem aludtam, így hallottam mikor elment, félve osontam le a lépcsőn, és a cetlit amit az asztalon hagyott olvasatlanul lehúztam a WC-n. Szerencse, hogy szüleim nem voltak otthon, mert nem tudom mi lett volna ebből. Próbált még ezután hívni telefonon, de én rendre kerültem az érintkezést vele. Egyszer vettem csak fel, de szinte azonnal elszakadt nálam a cérna. Nem is hívott többet.
Ugyanakkor nem hagyott nyugodni "Zsombor". Tudni akartam, mit jelentettem én neki. Kergettem a varázst, ami talán sosem létezett részéről, én hibám, de tudni akartam. Bosszú és emésztő tudásvágy hajtott amikor kideríttettem róla mindent, sosem szégyelltem hogy gazdagok a szüleim és rengeteg kapcsolatuk van. Felhívtam a barátnőjét és bár a találkozó nem jött össze, sokat beszéltem vele telefonon. Szegény, őt is nagyon sajnáltam, szerintem többször átverték.
7 hónapra rá, felhívott "Zsombor" bocsánatot kért. Azt mondta ezt szemtől szemben is meg szeretné tenni, s bár ez nehéznek tűnt, de álltam elébe. Találkoztunk és... nagyon nehéz volt. Valami megint vonzott felé, úgy mint régen a táborban. De féltem is, mondanom se kell miért. Váratlanul jól alakult később a napunk, s bár nem hagytam, hogy megcsókoljon, később újra találkoztunk, majd megint... Nem múlt el a furcsa érzés a gyomrom mélyéről, ezért nem jöttünk (újra) össze, de igaz egyszer, félig részegen lefeküdtem vele. Ott tudtam meg biztosan, én ezt már nem akarom. Intelligens volt, megértette, és nem tudom öszintén-e, de utoljára még egyszer bocsánatot kért. Sosem ismertem ki magam rajta.
Az egészben csak azt sajnáltam ahogy "Erikkel" bántam, talán ő szeretett igazán engem egyedül, ezúton szeretnék tőle bocsánatot kérni. Pechemre én nem belé voltam szerelmes, pedig jól kijöttünk volna. Nem mentegetem magam, ugyanakkor nem szeretnék újra találkozni egyikükkel sem, vagy talán csak sok-sok idő múlva...
 
Üdvözlettel "Gréti" akit Zsófinak hívnak :)