Mai novellánkban a szerencse fia elindul a hetijegyével, hogy levadásszon mindenkit, aki két lábon jár (a barátnője begipszelt lábával így esett ki). A nagyszínpad árnyékában leszúrta a vadat, de rengeteget bukott. Először csak egy estét, majd kettőt, végül mindent. A Sziget nem móka és kacagás. A fesztiválozós történeteket még mindig várjuk.

Fesztiváltörténetre vágytok? Érzelmi válságra? Kalandra? Pikantériára?
Itt egy emlékeimben elevenen élő történet, nesztek nektek az Istennő lába!

…………………………

A Szigeten kezdődött… Szerelem volt, részemről első látásra. A nagyszínpadnál lágyan lebukó napkorong udvarából lépett elő, mi langyos fényével rajzolt a feje fölé glóriát, de míg nekem ez csalhatatlan jelnek tűnt, neki kevés volt, hisz megismerkedésünkkor egy édes-hamis ígérettel lerázott, és ekkor talán naivan azt hitte, többé sose lát. Tévedett. A sors segítő kezét nyújtotta: a fesztivált alig követőn, Budapest belvárosában újra utamba irányította.

Makacs volt. Ő akkor is ellenállt. Ám adott nekem játékból egy lehetetlennek tűnő feladványt, hogyha kiderítem néhány elnagyolt instrukcióból a telefonszámát, akkor felhívhatom.

Több tízezer kombináció… Sebaj. Hittem, hogy a feladat megoldható, ha a jó ügy érdekében szorgos kutatómunkára emígy szerződtetem Fortunát, elég is lett néhány nap, és ismét beszéltem vele, hogy aztán hetekig csak szép SMS-ek, míg lelkesedésemnek hála, beadta végül a derekát.

Két gyönyörű év telt el együtt, mire a rózsaszín köd felszállt. Önös érdekektől vezérelten, sajnos szültünk magunknak néhány megoldhatatlannak tűnő problémát, melynek eredménye, lényegesen kevesebb együtt töltött idő, egy apró unalomblokk, majd a semmiből előtörő hirtelen szabadság.

Ekkor a Sziget neki már derogált. Külön nosztalgiatáborba ment, elbújni a vadonba, a régen elhanyagolt barátokkal eltölteni a nyár hajrát, tönkre vágva evvel az évfordulós fesztivál-romantikát; így maradtam hetijegyemmel egyedül, és reménykedtem, hogy lesz ez még jobb, avagy lesz ez még tovább – ráadásként a drága, egy balul sikerült lépés következtében úgy kificamította a lábát, hogy „két hétig feküdni kell!” orvosi paranccsal szüleihez első segélyként, kikapcsolódás helyett, magatehetetlenül hazaszállították…

Ráérős netes barangolásaim közben ez idő tájt beújítottam egy gyönyörű barát barátnőt, akivel a kapcsolatom, minden gerjedelmünk ellenére úgy alakult, mint egy színtiszta, közös művész nevezőjű lélektánc. Hosszú éjszakákba nyúlóan beszélgettünk, őszintén vallottunk érzésekről, rejtélyeket bogozgattunk és fejtegettük az örök témát, hogy miképp működik a fiú, és hogyan gondolkodik egy lány. Elhívtam Szigetre is. Ha már…

Örömmel jött. Két különálló napra, hisz ott még sosem járt. Bár kiváló kalandori opció, párkapcsolati problémáim ismeretében sejtette, hogy durván alázatossá tesz az önmarcangolás, hát mérhetetlen empátiáját bizonyítva nem vetett be semmi csábítónak tetsző női praktikát, csak okosan kivárt. Volna. Ha…

Ha egy Szigetre tartó nap nem látom meg a héven azt az elbűvölő szempárt. Jaj, mindent, ami eddig sem volt egyszerű, csak még jobban összekuszált, grátiszként ott virított csuklóján a hetijegy – most, vagy soha! -, szívem a torkomban kalimpált, mert itt szokott jönni a kritikus rész, a továbbiakat nagyban eldöntő megszólítás.

Bevallom, könnyű volt. Mert tudtam hova kötni az arcát. 3 évvel azelőtt egyszer már hosszasan összenéztünk Sportszigeten, és én azóta sem feledtem mosolyát, tehát elég volt ezen apró momentumra emlékeztetnem, meghívni egy italra, és máris repülőrajtot vett a flört, ömlött belőlünk a szó, és olyan egy- és nagyszerűen alakult a történet, akár a karikacsapás. Még a tenyeremből is jósolt! Persze közös jövőt, a galád! Csepegtetve belém boszorkányos hitét, hogy ebből még bármi is lehet, erkölcsileg hiába nem ez volt a helyes irány, de kit érdekelt, ha újra perzsel a tűz, és sebeim nyaldossa a láng…

Szigeti történetem harmadik napjára annyi volt körülöttem a jóság, hogy ember legyen a talpán, aki ezeket egyszerre kezelni tudja. Számoljunk.
1. Otthon a fekvőbeteg nőm, lába sínben, akihez látogatóba illene mennem, hisz egymaga képviseli egész szerelmes múltam.
2. A művészi kvalitások internetes gyöngye partszélen várja újabb találkozásunk egy vidám fesztiválnap ígéretével, benne büszkeség és tartás, hisz képes barátként viselkedni a bajban.
3. Ott mocorog kisagyamban a hetijegyes elementál, a cudar szemű jósnő, akinek szexuális vonzereje mindent söpör, és engem is citál.
Mitévő legyek? Kit hanyagoljak? Miképp viselkedjek? Na ez volt itt a nagy feladat!

Végül a legrosszabbat tettem, amit ilyen helyzetben lehet: tervezgetés és manipuláció helyett sodródtam az árral. Akinek igénye szottyant rám, azzal találkoztam, aki megfogta kezem és maga után húzott, annak hagytam, s közben mindvégig igyekeztem eljátszani a megközelíthetetlen és tisztességes szándékú férfit, akinek hiába hever romokban a párkapcsolata, azért az csak komoly, az iránt még befektető szándék mutatkozik.

De. Bekövetkezett a legdurvább szitu. Fentebb említett 2-es és 3-as hölgyszereplők a jelenlétemben találkoztak. Azt nem csoda, hogy csak néztek értetlenül, hogy akkor most mi van? Ki az a másik, akiről lesüt, hogy nem csak egy haver? Hiszen az 1-es számúról tudták, hogy a szigeti kavalkádból ezúttal kimaradt, tehát az, aki itt áll előttük, egy eltitkolt szereplő. Ismeretlen. Egy az eddigi beszélgetéseink során mélyen elhallgatott darab, vagyis a minimum feltételezett értelmezés, hogy ártatlant színlelve tartok a tűz fölé egyszerre több vasat. Itt bemutatni egymásnak őket eleve vesztes ügynek tűnt, ezért hogy a szituációt oldjam, kiléptem a legközelebbi italmérő pulthoz, hátha csöndben feszengnek egy sort magukban, azt elmegy velem együtt ki-ki a dolgára – 3 irányba, én meg tetszés szerint rendezem később a sorokat. Ehhez képest? Győzött a kíváncsiságuk! „Te neki kije vagy? Te mit szeretnél tőle? Azt tudod, hogy neki barátnője van?”…

A 2-es számú leány azonnal lekopott. Nem vett többé komolyan. A 3-as számú lelkesedése a Sziget végéig kitartott, majd amikor én a fesztivált követőn az 1-eshez visszataláltam, szigorú döntéshelyzet elé állított, hogy vagy ő, vagy a régi szerelem, de barátként többet ne találkozgassunk. Én ugyan húztam volna még az időt… de többet nem találkoztunk.

Jogosnak tűnő búcsúkérdés: És a No.1? Bár soha be nem teljesült románcaim történetét nem tudta meg, néhány héttel később nemtörődöm szigeti viselkedésem a szakításnál nagyban közrejátszott.

Egyet akartam, hármat buktam.