Annyira viccelnék, de magyar gárdistákkal és mélymagyarokkal tarkított országunkban még félreérthető lennék, pedig ha két barátnő szeret egymásba, az ugyanolyan, mintha egy fiú meg egy lány. Az egyetemi korrektúrázás a legdurvább petting, és még a két barátnő is egymásba szerethet.

Innen loptuk a képet

Sokat gondolkodtam azon, megírjam-e ezt a történetet, mert akinek valamennyire is fontos vagyok, már elmondtam, és nem akarnék másokat is terhelni vele, de ha már van egy ilyen blog, miért is ne. Elég régi sztori: úgy három éve kezdődött, középiskolában. ó barátnől voltunk - talán azt is merem mondani, hogy ő volt a legjobb, mert volt egy-két dolog, amit csak egymással osztottunk meg és volt olyan is, hogy egymás vállán sírtuk ki magunkból ennek a szemét világnak az összes fájdalmát. Mióta a gólyatáborban találkoztunk, elég sokat voltunk együtt, ötleteket cseréltünk, korrektúráztuk egymás írásait, meg ilyenek. Aztán egyszer csak valami megváltozott. Bennem. Először persze nem vettem komolyan, de egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy fülig szerelmes vagyok, úgyhogy elkezdtem puhatolózni, nála is hasonló helyzet van-e. Először finoman, ahogy a filmekből láttam: ajándékokat készítettem és vettem neki, először gondosan felderítve, minek örülne legjobban. Semmi reakció. Két másik csaj, akikkel néha együtt lógtunk - engem asszem csak megtűrtek miatta - kezdett észrevenni valamit. Illetve nem tudom, mit gondoltak, mindenesetre az egyik azt mondta, hogy állítsam le magam. Arra gondoltam, biztos féltékeny - még jó, én is folyamatosan féltékeny voltam mindenkire, akit a barátnőm közelében láttam, pláne az őrjített meg, ahogy valami felsőbb osztálybeli pasiról áradozott nekünk, hogy mennyire tetszik neki... Aztán egyik este, mikor már nagyon elegem volt ebből a játszmázásból, megkerestem MSNen a csajt. Igen ám, de csak a nővére volt elérhető az accountján. Mivel annyit készültem a nagy vallomástételre, egyszerűen nem halaszthattam el: annyit mondtam, hogy "azt hiszem, szerelmes vagyok a húgodba". Ami ezután jött, arra abszolút nem számítottam: udvariasan szörnyülködött egyet a helyzetemen, és azt az übertapintatos kérdést tette fel, hogy "úristen, de ugye ő nem?". mondtam, hogy nem tudom, épp azért mondtam el, mert semmi jelet nem adott, se pozitívat, se negatívat - vagyis semmi olyat, amit észrevettem volna. A kedves rokon "megnyugodva" bontotta a kapcsolatot és aludni tért; én meg másnap tudtam meg, hogy mekkora családi botrányt okoztam. Égett a pofám, de hát ki a fene tudta ezt?! Azon kívül érzelmeim tárgya egyértelműen megmondta: barátságon kívül semmi mást nem vár tőlem, tudja, hogy milyen nehéz, de őt csak a pasik érdeklik, satöbbi. Hát kösz a semmit. A durva az volt, hogy ezek után még egy évig egy suliba jártunk, sőt, egy emeletre. Próbáltam megmenteni valamit az eredeti kapcsolatból, de mindig ott volt a tudat, hogy ez nem ugyanaz. Persze amikor az igazgatósággal volt egy kis "vitám" az új iskolaújsággal kapcsolatban, akkor neki bőgtem el a dolgot, és látszott rajta, hogy őszintén megérti, mitől készültem ki - még azt is ő mondta ki az egyik fejesről, hogy egy homofób fasz. Aztán meg egyszer a buszmegállóban beszéltünk arról, hogy a legközelebbi paradigmaváltást a biológia fogja elhozni - talán meggyőződésből, talán azért, mert mindkettőnknek ez a kedvenc szakterülete. De a szívügyeinkről nem lehetett beszélni, egyikünk se bírta volna. Aztán ő elment. Én meg kezdtem megijedni magamtól, hogy miért nem tudom elfelejteni. Azóta nem is volt ennyire komoly ügy senkivel. Végülis azóta tudom, hogy úgyse érdemlem meg az igazi szerelmet. Bár hamarosan elköltözöm, talán úgy könnyebb lesz. Nem tudom.