Ebből a sztoriból a világ legkínosabb Office epizódját is össze lehetne hozni: pisilni kell a kollégának, persze gyere fel hozzánk, úgy sincs otthon senki, aztán nyitod az ajtót, és fél perc is eltelik, mire észrevesznek. Tényleg van élő ember, aki ilyenkor azt mondja, hogy meg tudom magyarázni? 

Kedves Szakítósok!
 
Friss történet, néhány napos, fogadjátok szeretettel!
Középiskolás korunk óta voltam szerelmes Vikibe, akivel osztálytársak voltunk. Sokat barátkoztunk, sokat lógtunk együtt, egy ízben még csókolóztunk is, aztán valahogy mégsem volt a barátnőm. Valami olyasmi volt, hogy ő bulizni akar, élvezni az életet, én meg azt úgysem viselném el, legyünk csak barátok.
Érettségi után kissé szétsodort minket az élet, én megnősültem, nem volt valami sikeres házasság, vége is lett Mindazonáltal nem múlt el nap, hogy ne gondoltam volna Vikire. Minden áldott nap többször is eszembe jutott, mi lehet vele, milyen lenne találkozni, hátha most sikerülne. Aztán sikerült.
Beütött a hihetetlen faktor. Egy nyári délutánon az utcán szembejött. Ránéztem, ő visszanézett és a következő pillanatban egymás nyakában termettünk. sírva csókolóztunk a pesti utca közepén, miközben az emberek jobbra-ballra özönlöttek és én olyan boldog voltam, amilyen boldog ember nem is lehet, legalábbis kiérdemelten nem. Beültünk dumálni egy kávézóba, meséltem neki arról, milyen az életem, ő is elmesélte a sajátját. Ő is férjhez ment (gyűlöltem a pasast ismeretlenül is), ő is elvált már. Mondtam neki, hogy mennyire hiányzott, mondta, hogy én neki éppen annyira. Mintha csak egy napja láttuk volna utoljára egymást! Ugyanolyan gyönyörű volt, mint régen, olyan okos, szellemes, kedves és én ugyanolyan szerelmes, ha egyáltalán lehetséges ez.
És innentől kezdve csoda volt minden. Csoda a nappal, az éjszaka, csoda minden telefonhívás és üzenet, minden levél. Csoda a csók, a szerelmeskedés, a beszélgetés, a közös játék, az együttlét. Pár hét után hozzám költözött. A csoda folytatódott és egyre csodásabb lett. A hétköznapi élet minden nyűgös kis rutintevékenysége élvezetté vált számomra. Imádtam vele takarítani, mosni, vasalni rá, főzni neki. Kocsit mosni, meg mindent az ég világon.
Esténként egymás karjában aludtunk el, és elalvás előtti utolsó gondolatom minden este ez volt: igen! Ez hiányzott.
Voltak ugyan apróbb súrlódások, amik figyelmeztető jelek lehettek volna. Néha észrevettem, hogy egy pasival nézik egymást a villamoson. Sokszor szóba került, hogy a munkahelyén hogy ugrálják körül a férfikollégák. Néha előkerültek régebbi pasijai, levélben, telefonon. Ezeken a dolgokon azonban igyekeztem túltenni magam, annyira jó volt egyébként minden.
Aztán bevert a krach. Múlt csütörtökön munkába indultam, mint máskor. Viki általában fél órával utánam indult a munkahelyére. Én úgy tudtam, aznap is így lesz. Beértem az irodába, ahol a főnököm azzal várt, hogy le kéne mennem Siófokra egy kollégámmal együtt elintézni egy gyors tárgyalást. Beültünk a kocsiba, elindultunk. Az út épp arra vitt ahol lakom. Út közben mondja a kolléga, hogy elfelejtett indulás előtt pisilni. Hát semmi gond, a ház előtt megyünk el, felugrunk, te elmész klotyóra, még iszunk egy kávét is aztán usgyi, tovább. Leparkoltunk, fel az emeletre, ajtót nyitom, és ahogy kitárom, azt látom, hogy életem szerelmét egy pasas keféli a konyhapulton. Mozdulni sem bírtam. Kollégám meg a vállam fölött nézett befelé. Talán fél perc is eltelt, mire észrevették, hogy ott vagyok. A pasas leállt, Viki pedig felkönyökölt és azt mondta: őőőő... meg tudom magyarázni.
Erre már megjött a hangom. Mondtam, hogy nem szükséges. Én most lemegyek a kocsmába, mire hazaérek, ne legyen ott. Azóta nem láttam. A kolléga egyedül ment Siófokra. Én azóta nem voltam dolgozni, nem beszéltem senkivel és nem józanodtam ki teljesen. Egy hét alatt négy vajas zsemlét ettem, viszont a világ összes cigijét elszívtam. Hát ennyi az élet skacok.