Mai posztunkban barátságból lesz szerelem, vagy legalábbis valami ehhez hasonló, amiben sok az utazás, a féltékenykedés és félrekúrás. De ki szopat kit?

Sziasztok!

Régóta olvasom a blogot, egyszer-egyszer hozzá is szólok. Sőt meg is említettem már, hogy nekem is van egy történetem. Most rászántam magam, hogy monitorra vessem. :o) Nem igazán extra történet, inkább a kíméletlen hozzászólások, vélemények miatt írom le, hajt a kíváncsiság. Én 30-as éveit taposó női szereplő, ő persze a fiú, 1,5 évvel fiatalabb.

Nem kis hazánkban élek, augusztus végén lesz 5 éve, hogy külfödön (Európában) kaptam állást. Az akkori eseményeket tekintve mentőövként is jött ez a munka, menekülnöm kellett a saját életem elől. Rengeteg veszteség ért, többek között anyu halála, melyet követett apué kiköltözésem második hónapjában. Szóval lelkileg teljes romhalmaz voltam, mikor már új lakhelyemen megismertem az exemet. Ő is magyar, aki 3 éves kora óta az egyik skandináv országban élt, előttem 3 hónappal érkezett L. városába. 2,5 éves kapcsolatunk kezdődött egy fantasztikus barátsággal, röpke idő alatt legfőbb támaszommá vált G., edzőtársammá, cinkosommá, nem beszélve arról, hogy ramaty halmazállapotomhoz ellenére is képes volt könnyekig megnevettetni. 3 hónapos ismeretség után elmentünk hétvégére Párizsba és az akkor már levegőben lógó esemény megtörtént, összejöttünk minden szinten.

És attól fogva minden más lett. Kiderült G. beteges féltékenysége, bizalmatlansága. Sajnos horizontális síkon is komoly problémák adódtak, ami néha veszekedésbe torkollott. Én érzelmileg nem voltam már biztos a dologban. Elmentünk párkapcsolatunk 4. hónapjában egy igazi téli nyaralásra, jó messzire, hátha renbde jön minden. Nem így történt. Szakítottunk és mikor legközelebb hazamentem, ágyba bújtam az akkor már évek óta létező szeretőmmel. Visszajöttem, ő rákérdezett, én megmondtam. Totál kiborulás részéről, dráma, hogy tehettem ilyet, soha töbet nem akar látni, stb. És váratlanul dráma saját részemről is: nem akarom őt elveszíteni, mégis szeretem. 3-4 hónapig gyakorlatilag semmi kapcsolat nem volt köztünk, de L. város méretéből adódóan sajnos állandóan összefutottunk, ami általában egéritatással végződött. Én meg (most már nem is értem, miért) sokszor magamat alázva elkezdtem futni utána, mint a kiskutya; érzelemmel fűtött levelek, virág az autóra tűzve, postaládába dugva, apró ajándékok küldése, stb. Hülye voltam.

Aztán a 4 hónapig tartó szünet és sok-sok levelezés után egyszer csak elhívott szintén Párizsba egy hétvégére. Emlékszem, a döbbenettől kába voltam, nem értettem az egészet. És rettegtem, mi lesz, tudván, ha bármit is akar, nem fogok nemet mondani, mégha csak szórakozik is velem. 1 heti agónia után igent mondtam. Elutaztunk, összejöttünk... életem (és állítólag az ő életének) is egyik legcsodálatosabb, legboldogabb 3 napját éltem át, felhőkön lebegve tértem vissza. (A korábbi vizszintes problémáknak nyoma sem volt, sőt ettől fogva bármilyen is volt a kapcsolatunk, a szex tökéletesen működött.) És rá alig 3 hét múlva elkezdődött a pokol, amiből 2 éven át képtelen voltam kilépni. Jojózás velem. 2-3 hetes szakaszokban: édes, drága K., veled akarok lenni, szükségem van rád, csodálatos szeretkezések. Aztán: nem szeretlek, nem vagy a barátnőm, látni sem akarlak, sem hallani rólad, ne érj hozzám, még a fejét is elfordította, meg ne csókoljam. Csak példának egy reakciója: szülinapjára küldtem az irodájába futárszolgálattal meglepit. Semmi hírem nem volt róla, így megpróbáltam elérni. Sokadik hívásomra válaszolt végre: Mit b****gatsz még mindig? Bocsánat, csak a neked küldött ajándék miatt aggódom... Tudom, ez volt a sokadik jel, hogy felejtsem el őt. Sokáig küzködtem, próbáltam jóvá tenni azt a bizonyos éjszakát. Aztán nem bírtam és más felé is nézegettem. Kb 3-4 havonta hazamentem és találkoztam régi szeretőmmel. Úgy éreztem, ha valaki így bánik velem, mint G., és egy éjszaka alatt több odafigyelést, szeretetet kapok, mint tőle hónapokon át, nem kell lelkiismeretfurdalást éreznem. Persze most már hallgattam, sőt ha kellett, tagadtam. És mikor G. újra meg újra kidobott, 2 alkalommal itt is vigasztalódtam mással. De aztán ezeket az afférokat leállítottam, mert nekem sem esett jól. Hónapokkal később pedig a totális sokk: ő mindent megtudott, de hogyan? Lefizetett valakit, aki fél éven át feltörte a munkahelyi mailboxomat és közvetítette neki a magánlevelezésemet!!! (persze, barátnők közt ugye nem sok titok van). És én marha még ekkor sem küldtem el őt a büdös francba.

Ez így ment még egy darabig. Mikor is bejelentette: megpróbál állást találni és visszaköltözni S-ba. A bjelentést követően pedig megint egy másik ember lett belőle. Az, akit anno megismertem: gyengéd, édes, kedves, szerető, amit akartok. Elmondta sokszor, milyen fontos vagyok neki, mindent megbocsát és belebetegszik a gondolatba, hogy esetleg elveszít, ha hazaköltözik. Zokogott asz ölemben, hogy nem akar tőlem elmenni... Az interjúi eredményéről sosem beszélt, de mástól mindent tudtam. Én már csak kikapcsolva hagytam a telefonomat, félve attól, mikor jön egy üzenet, hogy elmegy. 2006 júniusa volt már, szép, nyári nap. Ebédidőben találkoztunk, kivittük kutyókámat sétálni, csók, édelgés; neki már 1 hete az új, otthoni munkahelyén kellett volna lennie. De még ekkor is ezt mondta, nem tudja, mit akar. Elváltunk, vissza irodába, mobil kikapcsol. Munka után haza, be kapun és gyomorgörcs: a postaládámból kilógó ajándék. Tudtam, elment (szinte sosem kaptam tőle semmit). Bekapcsoltam a telefont, sms, kb ez: "a repülőtér felé tartok, hazaköltözöm. ne hívj, nem tudnék semmit mondani, csak sírnék a telefonba). Ennyi...

Folytatás? Hónapokig próbáltam vele felvenni a kapcsolatot, hívtam, írtam neki. Egyetlen reakció, nem akar velem beszélni, nem bírja elviselni, hogy sírok miatta. 5 hónapos dilibogyószedéssel végeztem, rohamos fogyással (legalább ennyi pozitívum :o)) és a bizalmam totális elvsztésével a hímneműek felé (nem először életem során :o)). Abban az évben szeptemberben még együtt töltöttünk egy éjszakát, mikor idelátogatott (nem miattam). Időnként beszéltünk, de mindig én hívtam őt. Minden egyes alkalommal elmondta, találkozunk még és talán, ha rendbejön (ő. lelkileg...), még lehet valami. Sokáig reméltem, visszajön, csoda történik, és minden olyan lesz, mint az utolsó 1 hónapban. Aztán az idő (közel 2 éve nem láttam) és a sok-sok elmélkedés segített és ma már mindent másként látok. És értetlenül állok magam előtt, hogy attól függetlenül, ki mit követett el a másik ellen, a sok szenvedés, fájdalom ellenére miért nem voltam képes kilépni és kitörölni ezt az embert az életemből. Annyit még hozzátennék: a sátoros ünnepekre mindig kaptam egy hívást, képeslapot (még Valentín-napra is, amit együttlétünk során letojt magasról!). Mikor idei szülinapomon felhívott, már együtt voltam valakivel 2 hónapja, mint hal a vízben, megmondtam neki. És ő elkezdett irogatni, emlegetve a múltat. Erre én végre észhez tértem és megírtam neki: új kapcsolatom és a magam érdekében nem akarok vele többet találkozni és hallani sem róla, ha nem muszáj. Azóta 3 e-mail jött... Én meg végre képes vagyok hinni az új barátomban, és abban, hogy létezhet normális, boldog, kiegyensúlyozott kapcsolat 2 ember között :o)

Nagyon azért ne szedjetek szét, légyszi, légyszi, légyszi! :o)