Egy tipikus válóokot mutatunk be az olvasóknak, amellyel még nem annyira foglalkoztunk, pedig a blogkorszakban az egyik legtipikusabb vitát kiváltó ok, hogy egyik rátalál a másik titkos blogjára. És akkor borul minden. Ezért javasoljuk azt, hogy függesszük fel a blogírást a párkapcsolat idejére, vagy rögtön mutassuk meg a másiknak. Persze, onnantól kezdve már nem fogsz annyi titkot megírni, de ez van.

Megláttam Norbit, és rögtön megtetszett , hogy harminc felé közeledve is édes kisfiús a mosolya. Azon az estén sokat beszélgettünk, borozgattunk, és nem bírtam ki, még aznap éjjel megcsókoltam. Aztán egy hét sem telt bele, szerelmet vallott, én is hagytam, hogy elsodorjanak az érzelmek, úgy éreztem pont megérdemlek végre valami jót, addigra jóideje állandó pasi nélkül voltam. Naponta elhalmozott szerelmes sms-ekkel, és már a kezdetektől minden nap találkoztunk, még ha én józanabbul azt is gondoltam, nem ártana egy nap szünet… de annak is az lett a vége hogy nem bírtam, és mégis kibuliztam, hogy láthassam.

Elég korán kiderült, hogy Norbi nagyon érzékeny, nagyon érzelmes fiú, a szerelmet sosem szégyelli kimutatni, de ugyanígy a fájdalmait, az aggodalmait is habozás nélkül megosztja velem. Hangsúlyozta, hogy szóljak ha sok belőle, mert (és ez volt az első, amit nem kellett volna) több kapcsolata is úgy ment gallyra, hogy megfojtotta a szeretetével a párját. Halkan, tudat alatt a vészcsengő csilingelt, megütköztem azon, hogy ennyire elémtárja a félelmeit, de próbáltam megnyugtatni… én örültem, hogy van mellettem valaki, aki ennyire szeret, ezért mindent megtettem, hogy működjön. Beleértve azt, hogy a barátaimat jóformán kiiktattam, mert bár bátorított, hogy találkozzam velük (ő saját bevallása szerint nem bulizós, nem nagyon jár társaságba), semmi gond, a gyakorlatban viszont határozottan éreztem, hogy fel kell hívnom, mert ő otthon ülve sajnálja magát, és igyekszik elnyomni a féltékenységét, a hiányomat, és alig várja hogy bejelentkezzek. Az érzéseim pedig sosem csaltak meg. Felelősségre vont, ha egy sms-ére nem válaszoltam, vagy ha nem olyan túlfűtött érzelmekről tanúskodott a válaszom, mint szerinte kellett volna… aztán mindig bocsánatot kért, mikor látta, kiborulok ezen, és szembesítem azzal, hogy semmi oka nincs aggódni, mert nincs olyan, amit ne érte tennék. Nem tűnt áldozatnak az sem, hogy elhanyagoltam mindenki mást. Mert ő is csak az anyukáját hívta fel minden nap, de azt kötelező jelleggel, mert ha nem, anya durcás lett… és abban nem volt köszönet (vészcsengő nr. 2).

Őszintén szólva már az első hónapokban is nyomasztott, és soknak éreztem a túláradó érzelmeket, az őrületes és elnemmúló szerelemről biztosító emaileket, sms-eket, hogy miután elválunk reggel, perceken belül máris hiányzom… pedig nagyon kellett volna néha egy este egyedül, de csak jó ürüggyel mertem lemondani a közös esténket (pl réglátott barátnővel randi), ha egyedüllétre vágyom az biztosan azonnal sötét gondolatokra kárhoztatta volna szegényt. Voltak vitáink, egyre gyakrabban, aminek a forgatókönyve mindig az volt, hogy én próbáltam rávezetni, hogy ez így nem lesz jó, ő pedig látványosan megsértődött, teátrális mozdulattal odalökte nekem a szülinapi ajándékom (hetekkel a napja előtt), amit már jóelőre megvett, hogy lássam, ő mennyit megtesz értem, mennyit gondol rám (mintha ez lett volna a gondom). Volt olyan, hogy a vita hevében(épp leszokóban volt cigiről, jópár napja nem gyújtott rá) drámakirályfiként behozott egy szál cigit, és csak azért, hogy lássam, ő most baromira ideges és meg van bántva, rágyújtott. Én kirohantam sírva, ő utánam, heves bocsánatkérések közepette.
Aztán rátalált a blogomra (milyen ökörnagy és pitiáner hiba részemről…), és szakított velem, mondván érzi rajtam, hogy nem vagyok boldog – a blogról egy szót sem ejtett, mintha csak a megérzései mondatnák vele, hogy szorongok a kapcsolatunk miatt (a blogot 2 hónappal később vallotta be, anyukája is tudott róla, innentől soha többé nem vitt haza hozzájuk, mindenféle ürüggyel egyedül ment haza hétvégeken). Beismertem, hogy valóban feszült és ideges vagyok, mert rá kellett jönnöm, nem illünk össze, én társasági ember vagyok és alapvetően optimista, míg ő emberek közt lemerevedik, belém kapaszkodik, és mindenben képes meglátni a rosszat, hiába próbáltam tanítani őt könnyedségre, lazaságra. Egy finom búcsúszex után (figyelem, gumi nélkül nyomtuk) elengedtem, vörösre dagadt szemekkel mentem dolgozni. De gyengék voltunk, újrakezdtük.
Egy pár hét idill után persze újból veszekedések, néha az anyukája miatt, éreztem látatlanban is, hogy gyűlöl engem, és oltogatja Norbit ellenem, ő cserébe felelősségre vont, hogy nem is hívom őt a társaságomba, mire én: nem vetted észre, hogy én sem járok társaságba? Aztán szilveszterkor megadatott neki, a barátaimmal mentünk ünnepelni, ahol megtörtént a baj. Magára hagytam tíz percre a sok csúnya idegen emberrel (a barátaimmal, akiknek nagy részét ismerte már), hogy a hónapok óta nem látott barátnőimmel csevegjek picit. Norbi fordításában: mindenkivel foglalkoztam, csak vele nem (vissza is siettem hozzá, látván hogy magányosan ücsörög mint egy rakás szerencsétlenség). Ott a szórakozóhelyen kezdte a hisztit emiatt, amiből az lett, hogy éjfél előtt pár perccel shakespeare-i döntés elé állított: - Még éjfél előtt döntsük el, hogy együtt vagy külön kezdjük az újévet. Azt hiszem, a barátaim jelenléte adott nekem elég erőt, hogy kimondjam végre, a külön az mindenkinek jobb lesz. Szenvedtem, sírtam, de akkor már inkább azért, mert megszoktam, hogy vele vagyok. Ő azért még megadta a kegyelemdöfést: - Ember legyen a talpán, aki belőled valaha tisztes családanyát tud faragni, neked mindig fontosabbak lesznek a barátaid. Üvölteni tudtam volna, de még akkor is minden él nélkül azt tanácsoltam útravalóul, hogy próbáljon meg leszakadni anyukájáról végre, és tanuljon meg bízni és nevetni. Ha még nem késő.