Egy elszalasztott nagy szerelem úgy látszik jobban fáj, mint egy rosszul végződő megélt. Vagy nem?



Meglátni és megszeretni,

Na ez az, ami nem mondható el rólunkJ

Életem leghosszabb kapcsolatán (durva fél év) és egy orrcsonttörésen voltam éppen túl 6nappal, mikor egy ismerősöm ismerőseként összetalálkoztunk egy péntek esti sörözésen.

Ö lány, én fiú. Csak h nem árt, ha tisztázzuk.

Szimplán szimpatikus. Semmi több. Nekem vissza kellett fognom magam (előtte parancsba kaptam, hiszen ö egy 3éves kapcsolatot zárt le éppen) és erre tekintettel kellett lennem. Nem használhattam ki h a nagy beszédképességemmel, kompenzáljam szerény külsőmet.

Mégis, valami azért megfogott benne. egy héttel később spontán felvettem emesenre.

Rövid beszélgetés és félórán belül érte mentem. Barátkozás, semmi több. Többen újból csak söröztünk.

Az ezt követő héten fel sem álltam a géptől. Nyárszünet lévén végig beszélgettünk.

Pénteken házibuli. Éjszaka úgy adódik h egymás mellett, fekszünk. Hajnalra életem legszebb csókja.

Majd nem sokkal később életem legdurvább hasmenéseJ  Bár nem hiszem h a kettőnek köze, lenne egymáshozJ

Megbeszéltük h ennek semmi értelme, hiszen ö is most szakított a barátjával, én is a barátnőmmel egyikőnk sem akar semmit.

Ö egy hétre Erdélybe utazik, én nem: hazaér, találkozunk, csókolózunk.

Szinte minden este bemegyek hozzájuk (másik városban lakik) és sokat beszélgetünk. Na meg persze csókolózunk. De még mindig „nem járunk”.

Eltelik egy hónap, megtörténik az a nem mindennapi esemény. És nem sokkal később úgy döntünk, h akkor már járjunk is, ha már ilyen jól összejöttünk.

Én lusta vagyok, ezért mostantól ö jár hozzánk, rendszeresen nálunk alszik, sőt, mikor pestre költözöm, suliból hozzám jár fel.

Szeretem, mert betegebb, mint bárki más- pont, mint én, szeretem, mert gyönyörű, szeretem, mert durván összeillünk.

Eltelik egy év. Tudom h, leélném vele az életem, és minden percét élvezném. Ő is így érez.

De szerelem az nincs.

És akkor kimondom: én még túl gyerek vagyok. Tapasztalat kell még. Élni szeretnék, szabadon.

Amolyan beleegyezés szinten megtörténik a szakítás.

Ő azzal indokol h nem, érzi h menyire, szeretem és h valóban gyerek, vagyok még. Szakítsunk.

Szakítunk.

Én napi rendszerességgel, a haverokkal vagyok, és nyár lévén iszom. Sokat. Jó érzés h nem függöm senkitől.

Ő otthon gubbaszt és fáj neki. Én nem érzek semmit.

Sokat találkozunk. Többször lefekszünk egymással.

Továbbra is azt érzem h, szeretem, de ez nem elég. Nem jövünk össze.

Neki fáj, én fel sem fogom.

Eltelik 1 hónap.

Egyre jobban hiányzik. De nem mondom. Ö újra elmegy Erdélybe. Két hétre egy rakás velünk, egykorúval. Táborba.

Én mindennap írok neki emailt, h, ha hazajön, el tudja olvasni.

Mégjobban hiányzik, mint valaha.

Hazaér. Csak pár szót váltunk. Megmondja, h nem történt semmi olyan fiukkal- bár pár éjjel együtt aludt eggyel, de semmi sem történt. Én ezt elhiszem, hiszen sosem hazudik.

De azért olyan fájdalmat érzek, mint még sosem.

Továbbra is sokat találkozunk. Már semmi nem történik ölelésen kívül. Én életemben először szerelmes lettem. Én, akiből senki se nézett ki érzelmeket: sírok. Eszméletlenül hiányzik.

Ennek hangot is adok- a magam módján- a lány, meghatódik, h ö sem gondolta volna h ilyet képes, vagyok érezni. együtt sírunk. De nem jövünk össze,

Egy héttel később újbol kifakadok, h nekem ö kell. Újbol együtt sírunk. És ismét nem jövünk össze.

Mert ő túl lépett. Ő akkor érzett így mikor én élveztem a haverokkal való lógást.

Most ő jár el piálni, és én vagyok itthon összegubbadva.

Elmentünk egymás mellett. Szerettük egymást csak nem egyszerre.

Nekem most szar, neki már nem szar.