Nem csak hosszú, szomorú is. Találkozás az A38-on, pezsgős vasárnapok, de a szánsájn-hepinesz után már csak "Hazajön, tévé, jajdefáradtvagyok, semmi beszélgetés, arcra egy puszi, alvás" megy.

 

Sziasztok, kicsit hosszú lesz...
 
Már lassan egy éve egyedül vagyok, amikor barátokkal leugrunk egy koncertre az A38-ra. Szuper a hangulat, pedig viszonylag kevesen vannak, de talán ez  a szerencse, mert ezért veszem észre, hogy előttünk álldogál egy fiúkból  álló társaság. Az egyikük egy idő után már nem a színpadot nézi, hanem engem, egyedül engem, olyannyira, hogy teljesen zavarba is hoz. (én ekkor 31, lány)
Várható, hogy előbb-utóbb odalép hozzám ( legyen T.), és amikor így tesz, a torkomban dobog a szívem. Nagyon helyes, sötétbarna, kedves szemek, kedves mosoly, kellemes hang, ÉS intelligens nyitás. Beszélgetni kezdünk, és kb 10 perc után az az érzésem, hogy száz éve ismerjük egymást. Az intelligenciája, a gondolkodásmódja az első perctől lenyűgöz, az, hogy emellett még jóképűnek is találom, az már csak hab a tortán.
Persze hajnal felé már csókolózunk is, a karjaiban kicsit úgy érezem,hogy hazataláltam, és talán végre vége lesz az egy éves magányoskodásomnak is, mert ezzel a sráccal, valahogy már akkor tudom, nem csak rövid időre hozott össze a jószerencse.
Már világosodik, amikor hazakísér, a kapuban illendően elválunk, számcsere, tudom, hogy hívni fog, és bár épp hogy csak elbúcsúzunk, már alig várom, hogy megint lássam.
Már aznap délután felhív,és 2 óra múlva nálam van. Nagyjából mint két elvarázsolt tizenéves, csak beszélünk, kérdezünk és rózsaszín ködben lebegünk egész hátralévő délután. És éjszaka is. Mert igen, rögtön megtörténik az is, utána nálam marad, és attól a naptól kezdve minden áldott napon egymás mellett alszunk el. Boldogok vagyunk. Nem hiszem, hogy valaha is kaptam volna ilyen sokat valakitől, ennyi kedvességet, ennyi szeretetet, rajongást, szerelmet, megbecsülést. Én is mindent beleadok, vagy méginkább: belőlem is árad a szerelem, a törődés, a gondoskodás.És azért a test is kényeztetve van, minden nap szerelmeskedünk, hétvégén ájulásig, be nem tudunk telni egymással. Vannak ezek a mi  pezsgős vasárnapjaink- először életemben kedvenc nap a vasárnap- mikor délután felbontjuk a pezsgőt, és este, amikorra már a fáradtságtól a poharat is alig tudjuk felemelni, isszuk meg az utolsó kortyot. Húúúúú, de jó. Szerelmesek vagyunk és tökéletes az összhang. Minden nap főzök nekünk, és tényleg örömmel vasalom a cuccait, és ha problémája van a munkahelyén, örömmel beszélem vele végig az egészet, de ő is mindig ott van, ha nekem van valami zűröm. Nagyon jó. Azért vannak összeütközések is, nem nagy dolgok miatt, de akadnak. Én egy szenvedélyes ember vagyok, lobbanékony, lendületes, néha talán túlságosan is, ő ellenben higgadt, nyugodt, de ennek én örültem, mert éreztem, hogy jó hatással van rám, az ő haverjai meg azt mondták, hogy én legalább ennyire vagyok jó hatással rá. Jól kijövök velük is egyébként, nyíltan bevallják, hogy a társaságba bekerülő nők 99%-a elmenekül tőlük, de én mindenki kedvence vagyok, nagyon bírnak és örülnek, hogy a barátom megtalált engem. Járunk mulatozni, koncertekre, a haverjai imádnak, befogadnak ,T. büszke rám, minden percet együtt töltünk.
Aztán nem tudom mi történik.
Egyszer csak elmarad a pezsgős vasárnap. Aztán egyre többször marad el a napi szexelés is. Mindig fáradt , nagyon. Én sajnálom, (rengeteget dolgozik) és türelmes vagyok, nem minden a szex. Pihenni is kell, normális (?) ha 8 hónap után nem esünk már egymásnak hetente 100-szor. Oké, a kevesebb is elég, bár jól esne akármennyi a közelségéből, a csókokból meg a simizésekből. De 31 évesen tudom, teret adni fontos, nyaggatni a másikat rossz, lassítsunk, ha arra van szükség.
De egyre rosszabb lesz. Végül eltelik egy hét szex és törődés nélkül. Aztán még egy. Hazajön, tévé, jajdefáradtvagyok, semmi beszélgetés, arcra egy puszi, alvás. Kérdezem: mégis mi van, beszéljen, mondja el, ha gáz van. De nincs, nyugodjak meg, csak sok van a vállán, fáradt, gondolkoznia kell, nyugi.
Nem vagyok nyugodt, de igyekszem nem tetézni a "bajait" a saját félelmeimmel, mert azokból addigra már rengeteg van. Semmit nem értek, csak tudom, hogy valami k..va nagy gáz van. De hiába kérdezem kedvesen, majd üvöltve, aztán sírva, aztán higgadtan megint, válasz az nincs. Vagy ha van, az csak annyi, hogy ne legyek paranoiás, rossz időszakot él, próbáljam meg nem lehúzni még én is a hülyeségeimmel, hanem hagyjam pihenni.
Néha sikerül is, és csak várok, hogy végre jobb kedve legyen, máskor kiborul a bili és követelőzöm, hogy beszéljen velem, mondja már el végre mi van, ne kínozzon, hiába. Kérem, hogy akkor szakítsunk, mert nekem ez egy gyötrelem. Szex hetek óta nincs, átnéz rajtam, nem veszi észre, nem akarja észerevenni az új fehérneműt, hajat, ruhákat, pedig minden csak miatta van. Minden.
Eljutok persze oda is elég hamar, hogy velem van a baj. De mi? Kérdezem, válasz : semmi. Meghíztam?  Megcsúnyultam? Megöregedtem?   Mi van? Nem értem, de egyre kétségbeesettebb vagyok. Önbizalmam a padlón. A női önbecsülésem romokban. Miért nem kíván? Miért nem lát vonzónak? Mi a baj velem? Mi történt? Minden női praktikát bevetek, eredmény nulla. Csak én érzem magam egyre szarabbul a folyamatos visszautasítás miatt. Nem értem, mert ugyan olyan igényes vagyok, már-már rögeszmésen figyelek arra, hogy csinos és kifogástalan legyek, hetente háromszor edzem, futok, ápolt vagyok, jólöltözött és emberileg legalább ennyire próbálom a maximumot hozni, megértő, elfogadó, kedves vagyok, nem hisztizem, pedig néha már úgy érzem felrobbanok a megválaszolatlan kérdésektől.
Aztán feladom. Nem akarok már lefeküdni vele, nem akarom még csak meg sem kockáztatni, hogy megint leráz valahogy. Kínosan figyelek arra, hogy nehogy kihívó legyek, vagy félreérthető. Mert ha nincs ilyen helyzet, nem kell szembenéznem a mintegy mellékesen elhintett "maolyanfáradtvagyok" rettenetével. A visszautasításnál a semmi is jobb, de szánalmas így is, úgy is. Mert attól, hogy nem mondom, attól még ugyan úgy vágyom rá, a szerelmére, a testére, és a kettőre együtt leginkább.( Mert nem a szex hiányzik, hanem a szerelme, az érintései, a rajongás, ahogy egymásra nézünk, a lebegés, a szerelem, az összhang, gondolom érthető a különbség. És ez ugye a szerelmeskedésben teljesedik ki így, ezért érzem azt, hogy megőrjít ennek a hiánya.)
Aztán 10 hónap után telefon, hogy ma inkább otthon alszik. Teljesen lezsibbadok, 10 hónapja minden áldott nap mellette alszom el, de mondom ok, legyen. Ő mentegetőzik, most egyszerűbb, ha otthonról indul holnap, mert a szomszédban kezd, nem kéne átautóznia a városon. Értem én, de reszket a gyomrom. Másnap sem jön, két hétig nem jön. Minden nap hív, nem hisztizek, két mondatos beszélgetéseink vannak, semmitmondók, nekem fájnak is. Én nem hívom, tiszteletben tartom az "át kell gondolnom pár dolgot" projektjét, nem sürgetem, türelmesen végigbőgöm az éjszakáimat és a barátaim idegeire megyek, mert egyedül azt hajtogatom, hogy nem értem mi van. Egyszer hívom fel csak, kínos csönd után kinyögöm, hogy hiányzik. Válasz: neki jó most így. Leteszem és bánom, hogy megszegtem a fogadalmam.
Minden napom rettenetes, hiányzik és az agyam lassan elkezdi tudatosítani a lelkemben, hogy készüljön fel, mert vége, de a lelkem küzd és reménykedik. Az agyam is küzd és akarja, hogy fogjam fel. T. továbbra is hív minden nap, hűvös és távolságtartó, de nem elég bátor, hogy kimondja, amit akar. Kínoz, a gyávasága dührohamokba kerget. Kérem tőle, hogy szakítsunk, de ő nem akar, csak még egy kis időt kér, csak még egy kicsi türelmet. A lelkem veszi át a telefont és ad, "amennyit csak akarsz, gondold át amit kell, persze, a lelki békéd, az életed, persze, én a megértő, megértem és várok, amíg csak kell". Szánalmas, tudom.
Amikor egyik nap felhív, hogy másnap délután átjönne,  az agyam egyenesen a szekrényhez irányít miután letesszük. Összepakolom a cuccait, külön táskába a ruhákat, másikba a cipőket, harmadikba az illatszereket, negyedikbe kacatok, könyvek és beteszek mindent a vendégszobába. Itt jön a lelkem és végigbőgöm a napot, az éjszakát, mostanra mindenem tudja, felfogta, hogy vége, holnap kapom meg a kegyelemdöfést. A barátnőm, mint egy zombinak elmagyarázza, hogy el ne bőgjem magam, amíg itt lesz, legyek erős, csak kibírom, hogy két hét bőgés után tartok fél óra szünetet, ha mégannyira a mániám is lett újabban a sírás-rívás. Megígérem, igyekszem emberi formát ölteni, mire megjön. Nem könnyű.
 
És megérkezik, arcra puszi. Nem bőgök. Leül velem szembe, a szemembe néz, megfogja a kezem. Nem bőgök. Azt mondja, neki jobb lenne egyedül. Nem bőgök. Kérdem: biztos, hogy ezt akarja? Azt mondja: igen. Nem bőgök. Viszont felállok, behozom az összepakolt cuccait. Kiül a döbbenet az arcára, hogy én erre már ezek szerint készültem. Mondom: igen, gondoltam, összepakolok, könnyebb lesz így. Nem tér magához.  Nem is értem mit gondolt, hogy nem veszem a "jeleket", és azt remélem, hogy békülni jön??? De nem bőgök! Beszélünk pár szót, pl hogy mégis mi történt, de nem kapok választ, hiába is szeretném megtudni, hogy végre megértsem és könnyebb legyen elfogadnom. Mindegy.
Kikísérem, még rámosolyogni is van erőm, de amint becsukom az ajtót, összecsuklom és zokogok, nagyon fáj. Szörnyű látni, ahogy a dolgaival kilép az ajtón, és tudom, hogy már soha nem jön vissza.
Aznap és még vagy négy napig a barátnőm nálam alszik, be is rúgunk egyszer, hagy legyen még rosszabb a másnap, és bejárom a poklok poklát, de már ez is jobb, mint a bizonytalanság és a várakozás. Innen már a gyógyulás jön, még ha lassan is, de kifelé tartok a kátyuból. Jön még jópár hét borzalom, aztán már elviselhető. Az agyam diktál, a lelkem kussol.
A sors iróniája, hogy kb két hét múlva felhív, és kedves, mint egy éve. Utána is hív, és érdekli, hogy mi van velem. Minden nap hív, mert újra meg akarja próbálni. De én már nem. Nem veszem fel, nem írok vissza, nem akarok találkozni sem. Ez nem dac. Sajnálom, hogy így alakult, és nem azelőtt jött rá, hogy mégis kellek neki, mielőtt kidobott. Mert ha azon nem kell keresztülmennem, aminek kitett az utolsó hónapokban, akkor akár még feleségül is mentem volna hozzá. De ezek után, hogy kiderült, az érzelmi intelligenciája egyenlő a nullával, és nem tud kommunikálni, még akkor sem, ha úgy érzi baj van, nem mernék újrakezdeni vele. Ha nem bízhatok abban, hogy felnőtt ember módjára tudjuk intézni a problémás időszakokat is, nem csak a szansájn-heppinesz frankó vele, akkor mire való az egész?
 
Nagyon jó volt vele, amíg jó volt, és sokat tanultam tőle/általa utána.
Tanultam türelmet, a lobbanékonyságom kézben tartását. Nagyon sok toleranciát és elengedni  bírást is. És megtapasztaltam azt is, hogy milyen az amikor nem működik a szex, és ennek a következményeit a saját lelkemben éreztem. Megfordult a fejemben kétségbeesésemben, hogy megcsalom, hogy bizonyítsak (?) magamnak, hogy jó nő vagyok, hogy visszaigazolást (?) kapjak magamról, hogy nincs semmi gáz velem, hogy vonzó és szexi vagyok. Persze nem tettem meg. De hányan megteszik, nők, férfiak, ha hasonló cipőben járnak! Ezek után jobban megértem őket, még ha nem is hiszem, hogy ez a megoldás.
Azt hiszem mára már túl vagyok rajta, a nőiségembe vetett bizalmam azonban mind a mai napig törékeny, van hogy nem értik, miért nincs önbizalmam úgy általában.
Nem lettem MNK egy percre sem utána, tudom, hogy magamban kell rendeznem a dolgaimat, nem kívülről kell a "visszaigazolásokat" gyűjteni. Ha fűvel-fával lefeküdnék, hogy kompenzáljam ami történt, húzhatnám le magam a wc-n.
Kiszeretett belőlem, ennyi. Lehet, hogy volt valaki közben, akivel végül nem jött össze neki, ki tudja. Nem tudom, ez nem érdekel. De intézhette volna ezt az egészet sokkal tisztességesebben is, és hogy ez nem így történt, hát .ez a fájdalmas.
Puszi nektek:
L.