Egy kétségbeesett fiú levele, aki eddig csak idióta nőkkel találkozott: az egyik napjában hetvenkétszer hívta, a másik meg minden pénteken szakított, hogy legyen búcsúszex.

Üdv!

Alkalmi olvasó voltam mostanáig, először írok ide. Független fickó, 35 évesen. Szóval, szakítás. Olyan kérdésekre keresem a választ, ami szerintem nemcsak engem foglalkoztat.  Vajon miért van az, hogy a nőknek sokkal könnyebb a szakítás? Legalábbis velem. Konyec, készen vagyunk. Hősnő balra el. Tudom, van aki sokáig kergeti még a volt kedvesét (fut a befektetése után) de nekem ez nem megy. Azt sem kérdezem meg, hogy miért. Minek? Nyilván valami baj van velem, akkora, amit nem tudtunk megbeszélni. Jelzem, tudom mi a különbség a „figyeljmárrámkicsitjobban” és a tényleges szakítás között, de az előbbit teljesen értelmetlennek, leginkább álságosnak tartom. A gond csak akkor ha van, ha rábólintok, ok, vége. Ti. ezzel a taktikázással megy kukába az egész... Tehát, a nők mondjuk egy óra alatt letudják az egészet. Bezzeg ha én szakítanék!!! Feltétlenül éreztetni kell velem, hogy aljas áruló vagyok, csatornatöltelék, szemét vagy legalábbis előgerinchúros. Tisztelet a kivételnek, de mit kezdjek azzal, akivel 3 éve derűs két héten át volt némi közöm és azóta is heti rendszerességgel „tévedésből” elküld nekem esemeseket? Harmincon túli felnőtt nőről van szó! Volt ilyen korábban, a történet címe; A zaklatós. Netes ismeretség, beszélgetések, levelek, majd a 250 km-s távolság áthidalása, először a hölgy részéről majd részemről. Levelek, telefonok. Páros napokon „úgyszeretlekmajdmegeszlek”, páratlanokon parádés királylányos hisztik, merthogy papakedvence s mindennek úgy kell lennie, ahogy őnagysága gondolja. Csapó, s mindezt közöltem is. De ami jött!!! Levelek, esemesek, hívások áradata. Nem viccelt a lány, volt olyan nap, amikor 72 hívást számoltam... Kértem, hogy szálljon le rólam. Semmi. Kiabáltam. Semmi. Harc. Hónapokon át... Beszéltem pszichiáterrel, azt tanálcsolta, nem mutassak ki érzelmeket, legyek közömbös. Hatástalan. Volt olyan, hogy a kolleganőm kezébe nyomtam a telóm, aki a kérésemnek megfelelően azt mondta neki: Nem tud most beszélni, mert éppen őt kényeztetem, foglalt a szám. Még nyögött is. Nem zavarta a lányt, makacsul ragaszkodott ahhoz az elképzeléséhez, hogy beszéljünk. Feloldás: közöltem vele, hogy szerintem ő bajban van, segítségre van szüksége, amit az apjától fogok kérni, mert magától biztos nem megy el dilidokihoz. Aztán néma csend. Áldott, gyönyörű csend!
Következő sztori: Önérzetterápia. Három éves, de az első három hónap után működésképtelen kapcsolat, sok-sok savazással. Az utolsó évet azzal töltötte a srác, hogy minden pénteken bejelentette a szakítást, ami szexbe torkollott, tehát átvette az előjáték szerepét. Deus ex machina, a srácot a haverja elcibálta volna nőtlenül hetekre, hogy legyen már vége a gyászos kutyakomédiának. Be is fizettette vele az utat, igen ám, de a ficere nem mesélte el a lánynak, hogy mire készül. 72 órával az indulás előtt tudta meg a lány. Érthető módon kiborult a hónapok óta tudta nélkül tervezett expedíción, dráma a köbön, majd... A srác elment hetekre, a lány pedig végre olyannyira megsértődött, hogy kilépett az életéből.
Én nem érteni, én lenni kicsi, buta. Hol van az önérzet? Én önérzetes vagyok, amikor a „figyeljmárrámkicsitjobban” szakítások tucatjait megunva valóban szakítok, mert elunom az egészet? Miért harcolnak egyes nők foggal-körömmel azokért, akiknek NEM kellenek? És a legnehezebb kérdés: Miért van az, hogy szakítás után kezdek ell kelleni a nőknek? Komoly, amint vége, rögtön és nagyon. Csak akkor már elvették tőle a kedvem teljesen...