Van még férfi a földön, aki azt hiszi, valaha szerencséje volt a nőkkel? Nehéz eldönteni, hogy egy kezdő írópalánta gyúrja át az emlékeit kedvére, vagy valaki tényleg az Equadorra ugrált? Mennyi kérdés van ma.

Mit tehetünk, ha elkezd leereszkedni a rózsaszín köd? Hogyan állítsuk meg, hogy ne töltsön be mindent? De miért is akarnánk megállítani, hiszen olyan fantasztikus érzés szerelmesnek lenni? Talán, mert fájna a szakítás?

Ez nem egy klasszikus szakítós sztori.

Kezdjük azon, hogy sohasem volt szerencsém a nőkkel. Mindig akadt lány az életemben, de sohasem az, akibe igazán szerelmes lettem volna. Ott valahogy mindig valami félrecsúszott. Talán azért, mert a másik fél ösztönösen megérzi, ha nagyon akarják, talán én adtam ki magam túl könnyen. De nekem egyszerűen sohasem ment ez a játék az érzelmekkkel, ez a tánc, amit férfi és nő azért táncol, mert mindketten rettegnek a saját érzéseiktől, és attól, hogy mit reagál rájuk a másik.

Egyszer voltam felhőtlenül boldog, az első barátnőmmel. Jól emlékszem arra a tíz percre, együtt ültünk egy kajakban, nyár volt, kora délutáni forróság, a langymeleg Balaton mosta a lábainkat. 1997 volt, a diszkóban az "Equador"-ra ugráltak a tinédzserek. Néztem a lány napszítta vörösesbarna haját, ahogy fel-felpillantott rám hunyorogva, a napfény megcsillant az arcán... egyre csak arra gondoltam: Úristen, mire vágyhatnék még? Itt ülök egy kajakban a világ legszebb nőjével, nyár van, fiatal vagyok, mindenem megvan (pedig semmim sem volt, mégis úgy éreztem, hogy Vele minden megvan, ami csak kell...) ilyen lenne a boldogság?

Azt hiszem, abban a pillanatban tényleg elégedett voltam.

Emlékszem, ahogy ott lötykölődtünk a vízben, egyszercsak kiszóltak a partról: "Gyerekek, telefon!" Kikászálódtunk a kajakból, és gyalog elindultunk vissza az üdülőbe. Én még mindig elveszve a vörösesbarna hajzuhatagban lépkedtem a forró homokon szótlanul, Ő szintén morfondírozva valamin, majd egyszercsak megszólalt: "Te, szerintem mi nem illünk össze." "Már nem szeretsz?" Érdeklődtem teljesen leforrázva..." "De, igen, csak..." Erre félbeszakítottam: "Várj, fel kell vennem a telefont..." próbáltam úrrá lenni a sokkon, elgondolkodni a hívás alatt, hogy hogyan mentsem a helyzetet. De nem volt rá lehetőségem. Édesanyám várt a telefonban: "Most kaptad levelet, hogy nem vettek fel az egyetemre. Azonnal gyere haza."

Na itt kezdődött a kapcsolatunk vége.

Azóta nem voltam igazán boldog. Kapcsolatról kapcsolatra hánykolódtam, egyik sekélyesebb volt mint a másik, és bár én próbáltam valamiféle érzelmet, meg lelkesedést beléjük erőltetni, de igazán mindig azokba a lányokba lettem szerelmes, akiket nem kaphattam meg. Mint most is.

"Ne haragudj, de nem fog menni a holnapi találka. Tényleg nem akarlak szívatni, de találkoztam valakivel a múltamból, aki még mindig fontos nekem. De tényleg nem... (broken message)"

Ez az sms tett pontot tegnap egy - két hétig tartó - lángolásomra. Még szerencse, hogy az üzenet végét már nem tudtam elolvasni. Kár volt belezúgni a lányba. Szerintem túl könnyen leszek szerelmes.

Biztos veletek is volt már olyan, hogy amikor aktuális kedvesetek egy ordenáré nagy végső, szakítós veszekedést a következő mondattal zár le, hogy: "És most pedig elmegyek bulizni a barátnőimmel", akkor bennetek is felmerül, hogy "Oszt én miért is maradjak otthon a két falat nézegetve, miközben a leendő Ex minden útjába kerülőnek illegeti magát?"

Rajtam is felülkerekedett a férfiúi önérzet, fogtam a telefonomat, körbetelefonáltam az összes buli-képes cimborámat, hogy mit csinálnak péntek este. Egyszercsak visszaszól az egyik, hogy akad egy születésnapi házibuli. Partiképes, most-végzett ex-egyetemistákkal, szinte senkit sem ismerünk, csak a házigazdát. Ha elviszem a buliba kocsival, mehetek én is. "Naná" így én, induljunk. Kirittyentettem magam, elindultunk. A helyszínen olyan hangulat fogadott, mint még sehol előtte. A házigazdák barátként üdvözöltek, pikkpakk megismerkedtünk mindenkivel, és több, helyszínen elfogyasztott házipálesz- pezsgő kombó után, az egyik pesti szórakozóhely felé vettük az irányt. Ebben a házibuliban vesztem el két hétre-örökre. Mert ott ült a házigazda (a születésnapos) lány jobbján egy kicsit fiatalka, de nagyon szép, ébenfekete hajú, vékony, hallgatag teremtés. Mint kiderült, a házigazda huga, Viola. Viola. Istenem, már a neve is. Gyönyörű. Sugárzott belőle a könnyedség, a méltóság, a jóság. Beleszerettem első látásra. Úgy buktam bele, hogy észre sem vettem. Mint amikor lassan ható méreggel mérgeznek. Már Benned van, kitölti minden procikádat, de még nem érzed, mert olyan a közelsége, olyan mámoros a tekintete, érzéki a szája, hogy elvonja a figyelmedet arról, ahogy a bűbáj szétáramlik az ereidben. Beszélgettünk. Jajj, és intelligens is volt, pedig fiatal, nagyon (19-20). Minden adott volt, hogy elcsavarja fejem. Telt az este, mi pedig egymásra hangolódtunk szinte pillanatok alatt, és végül azon kaptam magam, hogy már senki mással nem beszélgetek, csak Vele.

Nem is tudom, hogyan jutottunk el végül a diszkóba, csak arra emlékszem, hogy egész este csókolóztunk, egyik csókcsatát vívtuk a másik után. Olyan háború volt ez, ahol senki sem győzött és senki sem veszített, de mégis mindenki élvezte.:) Hajnalodott már, amikor megjelent Viola nővére teljes pánikban, hogy hova tűnt a féltett kisebb testvére. A diszkóba bemenet ugyanis elvesztették egymást, és hát nagy a hely, a tömegben nem talált rá, Viola pedig érthető okokból nem kereste. Láttam, hogy ezzel a mai partinak lőttek, itt testvéri veszekedés kezdődik pillanatokon belül. "Mennem kell" mondta, mire én a kezébe nyomtam a telefonom. "Viola kérlek, várj! Add meg a számodat, és ha szeretnél még látni, megtalállak." Megegyeztünk, hogy másnap felhívom.

Így váltunk el, és azóta nem láttam.

Másnap megtudtam, hogy jóakarók közölték vele, hogy nekem komoly(?) kapcsolatom van, s mint ilyen, megbízhatatlan vagyok, és különben is idősebb (28). S bár azt is visszahallottam, hogy nagyon tetszem neki, mégis éreztem a telefonhívásaiból, az sms-eiből, hogy ettől máris elborították a kételyek. Azt mondta, nem akar átmeneti lány lenni, aki kiránt engem a korábbi párkapcsolatomból. Ráadásul vidéken jár suliba, úgyis távkapcsolat lenne az egészből, így nincs is értelme kockáztatnia. Nem teljesen értettem a reakcióját, amíg barátoktól meg nem tudtam, hogy visszahúzódó lány, rengeteg komplexussal, félelemmel. Én ezután érthető okokból nem akartam egyből ráönteni az érzéseimet, mert féltem, hogy megijesztem. Végül addig ingadozott a találkát illetően, hogy elvesztettem a türelmemet, és lemondtam a randit. Azt hiszem, éreztem a vesztemet, és nem akartam a vesztes fél lenni. Szenvedtem, mint a kutya, de kibírtam két napig, hogy ne keressem. Akkor hallottam vissza, hogy mennyire bántja, hogy csak úgy leráztam.

"A trükk bejött" gondoltam, és észre sem vettem, hogy épp azt a férfi-nő játékot játszom, amiből mindig is ki akartam maradni.

Így hát megkerestem ismét. Éreztem, hogy örül neki, bár azért kérette magát. De már nem volt nehéz vele egyezkedni, nem voltak kételyek, szinte azonnal megbeszéltük a randit. A fellegekben jártam, úgy, mint már rég nem. Nevetgéltem, akár egy gyerek, de nem zavart, mert még a fák is visszanevettek rám. Úgy készültem a randira, mint egy kezdő, tanácsot kértem a tapasztalt barátoktól, agyaltam egész nap. "Istenem, add, hogy csak most az egyszer ne rontsam el, és soha többet nem kérek semmit, megígérem."

Ma kellett volna talákoznunk. A szerelem alagútjába vittem volna, a Várba, szelek szárnyán.

Tegnap éjjel csendesre állítottam a telefont. Éjfél előtt nem sokkal, mintha egy vígasztaló kéz érintené a vállamat, úgy villant fel csendben. Üzenetem érkezett. Még meg sem néztem, de legbelül éreztem, hogy kitől jött, és miről szól.

Elolvastam, majd visszafeküdtem a barátnőm mellé.

Igyekezni fogok, hogy ne látszon rajtam semmi, pedig ordítani tudnék, sírni. Nem is ismertem ezt a lányt, mégis beleszerettem. És most megfojt a rószaszín köd, ami tonnás súlyként nehezedik rám. Vagy ez csak a hiánya?

N.