Délelőtti szabály: ha valakit FurcsaFiúnak hívnak, akkor nem érdemes kezdeni vele. Meg AranyosFiúval se.
Kedves Szakítósok!
Ma egy mókás kis történettel örvendeztetlek meg titeket arról, hogy az alkoholos befolyásoltság bizonyos foka mennyire nem kedvez egy bimbózó kapcsolatnak. Történt egyszer ugyanis, hogy kollégista éveim alatt összehozott a sors FurcsaFiúval. Afféle ingyenélő művészlélek volt ő, nagyon elvont és nagyon szabad, nem kimondottan jóképű, de olyan csibészesen tudott mosolyogni, hogy már az első találkozásnál libabőrös lettem a közelében. Tekintve, hogy akkori beszédtémáim nagyjából a fenomenológia – hermeneutika – Kierkegaard tengelyen mozogtak (tudom, vascső), akár klassz párost is alkothattunk volna, és hogy végül nem így lett, az nem az úriember hibája.
Egy alkalommal, mikor szobatársaim hazautaztak, s én magamra maradtam a koliban, meghívtam FurcsaFiút egy romantikus (értsd: full szex) hétvégére. Persze a direkt és kevésbé direkt utalásokból már az elején érezni lehetett, hogy kettőnk románca nem az oltár előtt fog betetőzni, de hogy felállítom vele saját negatív időrekodromat, arra azért nem számítottam.
Eleve rosszul kezdődött a dolog, mert a hétvége indításaképpen meghívott ebédelni, a megbeszélt találkáról viszont sikerült két, azaz kettő (!) egész órát késnem, ami azért már erősen túllépi az illendőség határát. Találjátok ki, miért késtem? Naná, buli utáni macskajaj folytán alig tudtam kimászni az ágyból... De ekkor a fiú még türelmes volt, bár utólag nem csodálkozom, hogy étterem helyett csak a Mekibe vitt.
Utána kettecskén andalgás a városban, megvolt minden kötelező: fagyizás közben kirakatokat nézegetni, nevetgélve átballagni a Lánchídon, kézenfogva sétálni a várban… Éééés, ekkor jött a következő kínos pillanat (előre jelzem: éppen az allergiás időszak kellős közepén jártunk). A romantikus filmekből ismert hajkisimítós mozdulat közben sikerült jó fröcsögősen telibetüsszentenem FurcsaFiú arcát. (…) De ő, az igazi lovag ezt sem rótta fel nekem, bár tény és való, hogy baromira kiröhögött.
Minden viszontagság ellenére az éjszakát már az ágyamban töltötte, s mikor az egész napos balfaszságomat „bájos ügyetlenkedésnek" nevezte, gondoltam, ó, mégiscsak sínen vagyunk! Az igazi bonyodalmak azonban csak másnap kezdődtek.
Reggel ugyanis korán keltem, hogy gyorsan elszaladjak egy ismerősömmel valami halaszthatatlan ügyet intézni. Mivel FurcsaFiú - saját bevallása szerint - dél körül szokott kelni, azt hittem, nem lesz gáz, ha rázárom a szoba ajtaját, és magammal viszem a kulcsot. Igen ám, csakhogy ügyes-bajos dolgaink jócskán elhúzódtak, és valamikor este 6 körül értem vissza, ráadásul nem is egyedül, hanem spontán buli reményében barátnőstül-haverostul, ahogy kell.
Na, ekkor láttam életemben először és utoljára igazán dühösnek FurcsaFiút, lüktető halántékkal fogadott, s bár a barátaim előtt próbálta moderálni magát, azért érthető, hogy ki volt akadva, miután egész napra bezártam, mint egy kiskutyát, étlen-szomjan egy tök ismeretlen koliszobába. Alkohollal próbáltam orvosolni a helyzetet, hátha attól jobb kedve lesz… de nem lett. Viszont a szituáció kényességét oldandó, én egymás után nyomattam magamba a feleseket.
Jó érzésű nő sohasem részegeskedik, mondogatta mindig szépemlékű történelem tanárom, s milyen igaza volt! Eljött ugyanis a pillanat, mikor a kép összecsúszott, az elme megadta magát, s töredelmesen bevallom, a következő négy-öt órácskáról a rosszulléttől eltekintve halovány emlékképeim sincsenek. A kollégium alagsorában tértem magamhoz egy kiselejtezett kanapén, fejem alatt egy fél pár idegen eredetű tornacipővel.
Még mindig erősen piás állapotban valahogy visszabotorkáltam a szobámba, ahol teljes sötétség, a buli romjai, és az álmos szemeit dörzsölgető FurcsaFiú fogadott. Én pedig a hatalmas szerelemtől (és röviditalok máig ismeretlen kombinációjától) megrészegülten elérkezettnek láttam a pillanatot arra, hogy megosszam FurcsaFiúval a világegyetem imént megálmodott rejtélyes összefüggéseit, s mikor ő nem bizonyult kellően fogékonynak a mondanivalómra, még megtoldottam az egészet egy reggelig tartó feminista monológgal, miszerint a férfi olyan, mint az ébresztőóra: kellemetlen a hangja és mindig rosszkor szólal meg.
Érthető okokból az ezt követő rövid, alvásnak nevezhető közjátékot külön ágyban kiviteleztük, ő pedig reggel búcsúzóul csak annyit mondott, hogy „köszi, de inkább ne kísérj ki a buszhoz".
…
Azóta nem iszom. (Annyit.)
További szép napot nektek!
Üdv,
BB
Az utolsó 100 komment: