Ez egy nagyon hosszú történet, de érdemes olvasni, mert a történet egy pontján például fontos szerepet kap benne maga Tamás Gáspár Miklós is.

A kép innen

Amikor a történet elkezdődött, mindössze 17 éves voltam – karcsú, határozottan csinos, ámde komplexusokkal teli kamaszlány. Sohasem voltam túl bulizós, inkább az az ábrándozós, könyvmoly típus voltam, akit mindig más dolgok érdekeltek, mint a kortársait. Történetünk idején éppen a zöld gondolat volt az, ami megragadta a figyelmemet. Aggodalommal töltött el bolygónk helyzete, sokat olvastam a témában, és csakhamar úgy gondoltam, ideje a tettek mezejére lépni. Az egyik folyóiratban olvastam egy érdekes cikket egy frissen alakult magyarországi zöld szervezetről, és úgy döntöttem, fölveszem velük a kapcsolatot.

Az általam kiválasztott szervezet egy fiatalokból álló, öntevékeny közösség volt. Az első gyűlésük nagyon kellemes hatást tett rám, úgy tűnt, hogy vannak terveik, céljaik, ugyanakkor a hangulat is jó. Nemcsak a projekt társadalmi fontossága volt a fontos, hanem hogy együtt vagyunk, bulizunk, külföldre járunk felszedni a kockaköveket ;)*, szóval van mindenféle világforradalmárokhoz illő móka-kacagás.

Egyből kiszúrtam magamnak a srácot, mert akkoriban nagyon tetszettek a határozott profilú férfiak. Tetszett a stílusa is, úgy tűnt, hogy laza, jó humorú és nagydumás pasi, aki mindig a helyzet magaslatán van. Pont olyan volt, amilyennek egy ifjú forradalmárt elképzel az ember, ráadásul még egy kicsit hasonlított is Che Guevarára. Egyből éreztem azt a bizonyos szikrát, és a szikrából csakhamar fellobbant a láng is, de az érzelmeimet magamban tartottam, mert biztos voltam benne, hogy egy ilyen jóképű és népszerű srác sohase állna velem szóba. Talán tudat alatt egy picit kerültem is emiatt. Mégis, ahogyan egyre több időt töltöttünk együtt, egyre világosabbá vált, hogy a srác sem közömbös irántam. Kb. két hétre rá testületileg elutaztunk egy regényes olasz kisvárosba szervezett békekonferenciára. A környezetváltozás jót tett, mert az első közös estén csakhamar közös megegyezéssel letámadtuk egymást, és a továbbiakban párként mutatkoztunk a kis közösség előtt.

Csakhamar azonban kiderült, hogy a srác csak olyankor ilyen határozott, amikor a szervezeti iroda kapuin belül van. A való életben egy meglehetősen félénk, visszahúzódó, mondhatni esetlen fiatalember volt. Azt hiszem, többek között ennek köszönhető, hogy annak ellenére, hogy már végzős egyetemista volt, még nem volt dolga nővel – mármint nemcsak szexuálisan nem, de még csak a kezét sem fogta meg nőnemű élőlénynek. Ez azonban nem volt nagy probléma – én sem voltam sokkal tapasztaltabb ezen a téren, de csakhamar kiválóan behoztuk a lemaradást, és minden tökéletesen működött. (Igazából ez volt az egyetlen dolog a kapcsolatban, ami tényleg jó volt, és az egyetlen oka annak, hogy másfél évig húzta a dolog.)

Nemsokára azonban újabb problémák bontakoztak ki a horizonton. Kiderült, hogy a srác egyke, akit az édesanyja egyedül nevel, és mint az ilyenkor szokásos, igencsak össze vannak nőve. Ugyan az anyuka nem nyitott be kefélés közben/után a szobába azzal, hogy „Merre van a Patyolat?", de cserébe voltak más furcsa dolgok. Például, azok után, hogy kerek egy hete nem is láttuk egymást, megbeszéltük, hogy nálunk tölti a hétvégét. Napközben a suliban ülve már láttam, hogy elkezd esni a hó. Hurrá, gondoltam, milyen romantikus lesz, kéz a kézben andaloghatunk a hófödte Margit-szigeten, együtt szürcsölgethetjük a forralt bort, hű, csodás lesz! Este hatkor azonban beállított hozzánk a Kedves, aki közölte, hogy csak egy órája van, mert utána rohannia kell haza. Havat lapátolni. WTF?! Nem teheti meg anyukád, hogy csak úgy parancsolgasson neked, mondtam. Légy férfi, állj ki magadért! Mire a srác hosszas tirádákba kezdett, hogy nem arról van szó, hogy parancsolgatnak neki, hanem arról, hogy az ő szegény édesanyja egész nap keményen dolgozik azért, hogy mindent megadjon neki, és legyen mit ennie [emlékeztetném arra az olvasót, hogy egy 24 éves, diploma előtt álló férfiról van szó!], és hogy neki erkölcsi kötelessége segítséget nyújtani, hogyha úgy adódik.

(Azt persze nem igazán értettem, hogy vajon olyankor miért nem mocorog a kategorikus imperatívusz benne, amikor az anyukája esténként a nagy kazal edényt mosogatja, vagy vasalja a ruhákat, ő pedig ott döglik tőle két méterre a fotelben, és bámulja a focimeccset.)

 

A srác egyébként nem szűnt meg az édesanyai áldozatokra hivatkozni. Folyamatosan hangoztatta, hogy ők _szegények_, ezért nem vihet engem holmi mozikba, kávézókba meg egyéb _drága helyekre_.** (Sőt, egy időben azt is mondogatta, hogy tulajdonképpen azért nem is akart soha barátnőt, mert annak mindig _programot kell csinálni_, de aztán én annyira elvarázsoltam, hogy megváltoztatta ezzel kapcsolatos nézeteit. Aww...) Szóval, egyrészt nekem sose voltak extra igényeim ilyen téren... megtette volna annyi is, ha hetente egyszer beülünk egy kávéra vagy egy szelet tortára, én is szívesen fizettem, amikor tudtam. Bár tulajdonképpen nem is ez hiányzott, hanem inkább az, hogy mindenféle romantikus dolgot csináljunk együtt, úgy hogy nem éppen valamilyen _mozgalmi_ ügyet intézünk közben, és nincs közben jelen a többi rendezetlen arcszőrzetű _eszmetárs_. Ő mindig megígérte, 2 db alkalommal moziba is elmentünk, de aztán mindig visszatért a hétköznapok rutinja – vagyis találkozás kizárólag a szervezet keretein belül, és heti egy együttalvás, vagy még annyi se.

 

Persze magamat se akarom menteni, alapból sem vagyok a türelem szobra, elég temperamentumos vagyok, és a diplomácia sosem volt az erős oldalam, de ezekkel a dolgaival nem igazán tudtam mit kezdeni. Messze nem vagyok az a körmönfont, játszmázós csaj, hogyha valami bajom van, azt egyenesen meg szoktam mondani. Szó, ami szó, igencsak frusztrált, hogy én anyu és a _mozgalom_ mögött legfeljebb a harmadik helyet kaphatom meg... bár szerintem ez a becslés is túl optimista, mert a családban anyun kívül volt még három macska is, akik szintén nagy becsben voltak tartva. A fent vázolt hólapátos incidenseknél bizony határozottan megmondtam, hogy nekem az ilyesmi nem tetszik – a srácnak viszont az nem tetszett, hogy én ezt megmondtam, így az ilyesmiket többnyire egész estés mediterrán családjelenetek követték.

Erre aztán ki lettem kiáltva hisztis picsának, és a srác egy idő után teljesen leszarta, hogy mit mondok, és nemhogy változtatni nem volt hajlandó ezeken a dolgokon, hanem még direkt rá is tett egy lapáttal. Sokszor persze nem is önös érdekből problémáztam, hanem azt akartam elkerülni, hogy fejjel menjen a falnak. Ha viszont szóltam neki, megmakacsolta magát, és többnyire csak akkor látta be, hogy igazam volt, amikor már megvolt az arcos a betonra.

 

Egy szó, mint száz, a kapcsolatunk messze volt a tökéletestől, de azért nem akartam fölborítani. Az ember az első kapcsolatában még nem tudja, hogy mi az, amit még be lehet emelni, és hol van az a pont, amin túl szakítani kell. Meg aztán, ott a dolgok sűrejében nem rajzolódtak ki annyira egyértelműen a negatív tendenciák, mint most. Párszor azért belázadtam, közöltem, hogy ez így nem mehet tovább, és véget akarok vetni az egésznek. A fizikai vonzalom azonban továbbra is erős maradt, és egyébként is a szervezeti találkozók miatt akkor is összefutottunk egymással, ha nem akartuk. Így kb. egy hét után ismét egymás karjában kötöttünk ki, többnyire az ő kezdeményezésére.

Végül az vitte kenyértörésre a dolgot, hogy én kezdtem belátni, hogy ez a környezetvédősdi jó móka meg minden, de igazából elérni nem nagyon fogunk vele semmit, ő viszont ellenkezőleg, kezdett egyre inkább beleborulni a dolgokba. Egyre több idejét töltötte az _Ügy_ előremozdításával, még az egyetemet is elhanyagolta. Az is lehet, hogy a hólapátolást is.

A srácról tudni kell, hogy – nyilván azért, mert nem volt az életében megfelelő apafigura, hiszen a saját édesapját nem is ismerte – irreális módon vonzódott az ötven körüli, szakállas férfiakhoz. Időnként kiválasztott magának egy-egy ilyen komát, akivel igyekezett minél több időt együtt tölteni, leste, hol nyújthat neki apró szolgálatokat, stb. Aztán ha talált egy alkalmasabb alanyt, váltott. Hasonló „kapcsolatban" volt például magával Tamás Gáspár Miklóssal is, akit az alterglobos körökből ismertünk. Többször is járt a lakásán, ingyen fordított neki, segített költözködni, stb. Később aztán rábukkant egy pasasra, aki egy „föld alatti" zöld szervezet vezetője volt, ő is egy TGM-hez hasonló paraméterekkel rendelkező ápolatlan, szakállas fószer volt. Igaz, állítása szerint minden nap kétszer fürdött, de ez nem igazán látszott rajta... vagy akkor legalább nem ugyanazokat a ruhákat kellett volna ismét visszavennie. Nos, vele a pasim rövidesen országos cimboraságba került, sülve-főve együtt voltak (persze, hogy kissé igénytelen, és eléggé szét van csúszva, mondta a pasim, de ez azért van, mert ő _nonkonformista_ és _egy igazi lázadó_), és persze aktívkodtak is közösen mindenfélét. Nem kell komoly dolgokra gondolni, a radikális hangvételű kocsmázáson ritkán tűztek ki komolyabb célokat. Engem is próbáltak bevonni az ügyekbe (a Szakállas Bácsi körül összegyűlt ugyanis néhány többé-kevésbé szimpatikus arc is), de kissé vonakodtam, mert akkoriban már nem voltam annyira oda ezekért a dolgokért, és közben fölvettek az egyetemre is, úgyhogy jó pár fontosabb dolgom volt annál, hogy velük rajoljak. A barátom viszont nagyon hitt benne, hogy lesz valami a dologból, ezért az egyetem után hiába diplomázott le, nem ment el az állásba, amit az egyik nagy kutatóintézetben ajánlottak fel neki, mert az _kispolgári megalkuvás_, hanem minden idejét az organizáció organizálására fordította. Ha pénzre volt szüksége, akkor középiskolásokat korrepetált, természetesen feketén. Szakállas Bácsinak nagyon tetszett, hogy ingyenes személyi alkalmazottja van, és feltett célja volt, hogy belőlem is hasonlóan elkötelezett arcot faragjon.

Nos, ez nem jött össze, pedig Szakállas Bácsi nagyon kivetette rám a hálóját, próbált mindenféle feladatokat adni, meg rábeszélni, hogy hagyjam abba az egyetemet... persze ez eszem ágában sem volt. Szakállas Bácsi egyébként a „birodalmában" előszeretettel alkalmazta az „oszd meg és uralkodj"-elvet. Amikor a barátom nem volt éppen jelen, akkor

őt fikázta nekem, az ő dühös kirohanásaiból pedig arra következtettem, hogy ha nem vagyok éppen az arcok körében, akkor meg nyilván az én elkötelezettségem gyengülése van terítéken. „Áldásos" tevékenysége ahhoz is hozzájárult, hogy végül szakítsunk a barátommal... aki aztán az ütősebbre sikerült kocsmázások után rendre nekiállt könyörögni, hogy hadd alhasson nálam... no nem azért, mert a szex hiányzik neki, áááá neeem, hanem mert _emberi szóra és érintésre vágyik_. Aha, én meg most jöttem le a falvédőről.

 

De várjatok csak, a történet folytatódik. Nemsokára megtudtam, hogy mire megy ki ez az egész játszmázás, mert Szakállas Bácsi rövidesen arra is célozgatni kezdett (persze szigorúan a barátom távollétében), hogy ő nagyon szívesen megismerkedne velem közelebbről is. Nem direktben persze, csak finoman, de azért éreztetve volt, hogy mi a helyzet. Nos, mindezen faktoroknak köszönhetően már csak igen ritkán néztem le közéjük, és úgy döntöttem, hogy szép csendben lekoptatom a társaságot. Ehhez az is hozzájárult, hogy időközben én is elkezdtem dolgozni az egyetem mellett, és elég sok otthoni munkám volt. Persze emiatt is cseszegetett a különítmény, hogy én holmi munkával tolom el a szabadidőmet, miközben ők a világ megváltásán dolgoznak feszített ütemben... aminek köszönhetően még jobban elment a kedvem az egésztől. Rövidesen a maradék illúzióim is szertefoszlottak, és láttam, hogy mennyire kisszerű, öncélú köldöknézés az, amit csinálnak. Mindig is ambiciózus ember voltam, és rájöttem, hogy eszem ágában sincs feladni a nagyszabású terveimet néhány zavaros fejű lúzer miatt.

Egyszer aztán SMS-t kaptam az exbarátomtól, hogy aznap mega-hiper-überfontos mítinget tartanak a törzshelyükön, és hogy mindenképpen meg kell jelennem. Egy udvarias SMS-ben közöltem, hogy sajnos nem tudok menni, mert éppen órám lesz abban az időpontban. (Tényleg az volt.) Erre egy halom minősíthetetlen hangvételű SMS-t kaptam az extől, amiben például többször is lekurvázott. Ezután egész délután hívni próbált, de én természetesen kinyomtam, semmi kedvem nem volt ezeket a mocskos szavakat valós időben is végighallgatni, sőt egy idő után ki is kapcsoltam a telefonomat. Az óra után visszamentem a kollégiumba (időközben felvettek egy szakkollégiumba), örültem, hogy milyen jól megúsztam a mai napot. De túl korán örültem.

 

Olyan este tíz körül ugyanis felpattant a szobám ajtaja, és a küszöbön az expasi állt. A haragtól összeszűkült a szeme. Olyan gyűlölet áradt az arcáról, hogy komolyan megrémültem, pedig nem vagyok ijedős. A szobatársaim elkezdtek az ajtó felé szivárogni, de megkértem őket, hogy maradjanak. Attól lehetett tartani, hogyha kettesben hagynak vele, az nyolc napon túl fog gyógyulni. Elkezdett velem mindenki előtt ordítozni, hogy áruló vagyok, ezennel kirúgnak a gittegyletből, és soha ne merjek a szeme elé kerülni. „Jó, ha végeztél, akkor én fölmegyek a számtech-terembe, úgyis oda indultam" – mondtam neki, és elindultam a lépcsőház felé.

Na, erre eldurrant az agya, utánam rohant, elkezdte rángatni a karomat, majd lendítette az öklét, nyilván azért, hogy egy óriásit behúzzon nekem. Ekkor azonban már az emelet összes lakója kinn volt a folyosón, és nézte a műsort, néhány nagyobb darab srác meg is indult felé, úgyhogy végül leengedte a kezét, és megelégedett annyival, hogy az arcomba köpjön egy darabosat, majd viharsebesen elindult lefelé a lépcsőn (nyilván hogy elkerülje a lincselést).

 

Az incidens után felhívtam édesapámat. Megkértem, hogy közölje az exemmel, hogy ezután se telefonon, se máshogyan ne keressen. Szerencsére az intés használt, és ezután nem is hallottam róla többé. Egy ideig még hívogatta anyukámat, hogy magyarázza előtte a bizonyítványt, de a család testületileg lekoptatta.

 

A dolog eléggé megviselt, hosszú hetekig rettegtem, hogy éjszaka feltűnik a kollégium folyosóján egy véres késsel a foga között. A kapcsolatunk emléke meg hosszú évekre elvette a kedvem attól, hogy tartós kapcsolatba bonyolódjak bárkivel is.

 

Az egész történetben nem is a szakítás az érdekes, hanem az, hogy egy kissé lúzeroid, de intelligens, jó szándékú és alapvetően ígéretes srác egy közösség hatására ilyen mértékben meg tud csúszni. Elképzelni sem tudom, hogy mi lehetett a számára annyira vonzó Szakállas Bácsiban és kicsiny klikkjében, hogy ezért feladja korábbi terveit, a normális élet utolsó reményét is. Persze az is lehet, hogy nem is voltak ilyen korábbi tervei, nem tudom. Én sikerrel veszem az akadályokat az életben, tele vagyok tervekkel, jó anyagi színvonalon élek (amit én biztosítok saját magamnak, nem pedig a szüleim tolták alám). Mindez az ő számára is elérhető lett volna, csak tennie kellett volna érte...

 

*Azért azt hozzátenném, hogy sosem vettünk részt semmilyen balhéban, inkább csak ábrándoztunk róla. Aztán a nagy részünk ezt is kinőtte, néhányan meg – mint a mellékelt ábra mutatja – úgy maradtak.

**Meg aztán ők se voltak annyira szegények. Igaz, anyuci közalkalmazott volt, és egy fizetésből csapatták, viszont egy elég nagy házban éltek, amit megpillantva bizony nem a _létminimum_ szó jutott az ember eszébe. Szóval nem hinném, hogy a srác bármiben hiányt szenvedett volna. Viszont, állandóan megkaptam tőle, hogy könnyen beszélek, nekünk bezzeg a bőrünk alatt is pénz van. Édesapám középvezetőként dolgozott akkoriban egy multinál, és valóban nem éltünk rosszul, de azért az én fogalmaim szerint messze álltunk a milliomosságtól.