Szomorú történet, sok tanulsággal.

A kép innen.

Sziasztok!

Az én történetem önmagában talán nem nagy dobás, de öblös nagy
tanulságokat tartalmaz, ami újabb muníciót szolgáltathat a
szakításlélektan megszállott kutatóinak. Lesz itt vérző szív,
kotnyeles anyós, féltékenység és ordenáré lekoptató szöveg is.
Járulékos pozitívum, ha magamban is sikerül kicsit rendezgetni a
dolgokat.

A kapcsolat internetes ismertségből indult. Aki már itt csóválja a
fejét a "nem jó ötlet No. 1" miatt, annak elárulom, saját példám, hogy
netes startból is kihozható jó dolog. Én akkor 21 éves férfiúként
éltem langyos egyetemista életem, Renátának (a nevet megváltoztattam)
a 17. születésnapja közelgett. Közel két hónap online beszélgetés után
találkoztunk először, a második randin pedig összejöttünk.
Hihetetlenül boldog voltam, ő végre egy komolyan vehető lány volt.
Értelmes volt, csinos, kívülről csöndes, de amúgy vagány és nagydumás,
tele ambícióval. Ez volt az első normálisnak ígérkező kapcsolatom (a
korábbiakra szót sem érdemes pazarolni).
Bár egy városban laktunk, én a hétköznapokat az egyetemen töltöttem,
ami pár száz kilométerre található. "Nem jó ötlet No. 2": kvázi
távkapcsolat, heti találkozókkal. Bizony. De működött, több, mint
másfél évig, amikor is Renáta leérettségizett, és ugyanabba a városba
jött tanulni. Érdemes volt várni! Álomszerű? Az.

De, ahogy egy bölcs tanárom mondotta volt még gimiben, az Élet azért
van, hogy felülírja a terveinket. Renáta a szorgalmi időszak első
hónapjában hirtelen fellángolásból beleszeretett egy balfékbe (amihez
hasonló jelzőket nem is olyan sokkal korábban még ő ragasztott rá). Én
padló alá kerültem, de ez egészen egy hétig tartott, mert Renáta
visszajött. Én meg visszafogadtam, és veszettül megérte: a
kapcsolatunk legjobb pár hónapja következett.
Egy kis megingás még nem is lenne említésre méltó, de esetünkben
fontos, mert már ekkor elkezdődött az, ami végül a szakításhoz
vezetett. Renátának én voltam az első pasija, ő pedig közel két év
után rájött, hogy más férfi is van a világon. Így - bár megbízható és
hűséges típus volt - tudom, hogy lelke mélyén ki-kikacsintott. Amíg
csak gondolatban történik, addig nem gáz, emelje fel a kezét, aki
sosem érzett kísértést.

A hónapok tehát teltek, mi pedig összeköltöztünk. Bele a nagy
albérletbe. Az előbb említett megingás viszont a hároméves évfordulónk
után nem sokkal  hatványozottan tért vissza. Ki szelet vet, vihart
arat. Egy este leült velem szembe, hogy valamit szeretne megbeszélni.
A vége az lett, hogy szakított velem. Az indok lényege az volt, hogy ő
még fiatal, 20 éves, és neki ez már túl komoly kapcsolat, szeretne még
bulizni, flörtölni, kár, hogy nem később találkoztunk és - most tessék
kapaszkodni - szeretné megtudni, milyen mással lenni. No, kérem, ez
egy természetes vágy, nincs ezzel semmi gond, de inkább hazudott
volna, hogy nekem ne fájjon annyira hallani akkor ezt az ő szájából.
Totális sokkhatásként ért. Előttem ült az Életem Nőjének tekintett
lány, mégis oly' távolinak éreztem, és közölte, mással akar
kufircolni.
Napokra leszoktam az evésről és az alvásról, aminek remek végkimerülés
lett az eredménye, de a legvidámabb az volt, hogy ezután még két hétig
együtt laktunk (ugyanaz a szoba, ugyanaz az ágy, brrr, és még
búcsúszexet sem akart), mire végre el tudtam költözni (az albérlet
viszonyainak a rendezése külön stresszforrás volt, de ez most nem
tartozik ide).

A szakítás története nagyjából ennyi, nem különleges, de a tanulságok
levonása előtt némi háttérinfót még szolgáltatnom kell. Van ugyanis
olyan, hogy anyósprobléma.
Elvált, lányát évek óta egyedül nevelő nő. A magam
természettudományos-műszaki beállítottságával nehéz volt elviselnem az
ezotéria, feng shui és egyéb babonák szentélyét, amiben laktak (ez
például róla szól: http://qdb.hu/8728 ). Ez lett volna még a legkisebb
gond, de anyós emellett előszeretettel ugatott bele mindenbe, Renáta
pedig prófétáknak kijáró áhítattal hallgatott rá, a Tévedhetetlenre.
Anyuka saját, elveszett kislánykorát látta Renátában, rajta keresztül
kívánta megvalósítottnak látni mindazt, amiből ő úgy gondolta, hogy
harminc évvel ezelőtt kimaradt. Ebben pedig nekem nem nagyon volt
helyem. Én nem azt mondom így utólag, hogy tudatosan fúrta a
kapcsolatomat Renátával, akár nyíltan, akár lassan csepegtetve, de
hogy a nehéz időszakokban segíteni nem segített, abban teljesen biztos
vagyok. Erről magam is meggyőződhettem egy-két "véletlenül" elolvasott
ímélből (tudom, nem szép dolog postafiókot törni, de őrülten féltékeny
voltam, miután kidobott, azt hittem, van valakije, de becsszó, sosem
éltem vele vissza). Emellett szerintem alapvetően is igen rossz
természete volt, amiből ragadt bőven Renátára is (hát még a bátyjára).
Az egész család olyan volt, hogy amíg úgy táncoltak körülöttük, ahogy
ők fütyültek, minden rendben volt, akkor kenyérre lehetett őket kenni,
odaadók, nagylelkűek, de ha megtörtént a legkisebb módosulás az
elképzelésekhez képest, már ment a hiszti. Önző, intoleráns,
empátiamentes, megalkuvás nélküli és magát tévedhetetlennek gondoló
hozzáállás az emberekhez, ami iszonyatosan visszataszító, de hát a
rózsaszín függöny ápol s eltakar, ugyebár. Sajnálom, de ez a
véleményem.
(Az első nagy húzása anyósnak egyébként az volt, mikor kvázi meg
akarta határozni, hogy mikor fekhetek le először Renátával, mindenféle
erkölcsi aggályra hivatkozott. Az erkölcs eme éjszakában világító
fáklyájával legutóbb még bőszen csalta titokban a feleségét egy jobb
sorsra érdemes úriember, pedig mikor korábban poénból felvetettem
ennek a kapcsolatnak a lehetőségét, nagy sértődéssel meg lett nekem
mondva, hogy hogy gondolhatok ilyet, elvenné a családjától, milyen
szemétség lenne már, blablabla, aztán fél évvel később tessék.).

Saját felelősségem: elég sokat kell tanulnom az egyetemen, hajlamos
vagyok túlvállalni is magam. Három év után pedig bizony
belekényelmesedtem a kapcsolatba. Nem adtam már meg azokat az
ingereket Renátának, amik mellettem tarthatták volna. Ez komoly hiba
volt, kemény tanulópénz, feltehetően a szakítás legalább fele részt
ide vezethető vissza. Felmerül a kérdés, hogy mi van, ha ezt nem
követem el? Lehet, hogy eszébe se jut elhagyni? Szerintem előbb-utóbb
akkor is vége lett volna, a szakítós indokok sem ellenem szóltak,
hanem a helyzet ellen. A lényeg, hogy Renáta egyszerűen több pezsgésre
(is) vágyott. Kedves kommentelők, ki a hülye, én vagy én?

Nade, tanulságok az utókornak:
- Anyóssal vigyázni, ha szeret dirigálni a háttérből. Főleg, ha a
fenti mintát követi.
- Ne kényelmesedjetek el! Fiúk, lányok, mindenkinek szól. Ha meg
akarsz tartani valakit, akkor fent kell tartani a tüzet, különben
langyos pocsolyává válik az egész.
- Jól gondolja meg mindenki, hogy tinivel milyen kapcsolatot kezd.
Esélyes, hogy az illető egyszer csak úgy érzi, elszalaszt sok mindent,
ha komoly kapcsolatban él.
- Internetes ismertségből is szövődhet szerelem, ha mindketten akarjátok.
- A távkapcsolat kínzó, de lehet benne perspektíva.
- Érdemes levetkőzni a sértettséget és megbocsájtani, ha csak a
hiúságodat bántották meg.
- Van az a szituáció, amikor az igazságnál jobb a kegyes hazugság.

Végezetül: szakítás után nem szabad elhagyni magad!

A teszkós dolog nem tudom micsoda, olyan régen nem olvasom a blogot,
katona nem voltam, mert megszüntették, gumira meg először nem volt
szükség, mert bogyót szedett, mikor azt abbahagyta, fifti-fifti
vettük.

Ezúton pedig felszólítom E1 fedőnevű haveromat, hogy írja meg végre a
szemes sztoriját ide, mert az minden idők top10 szakítós szövegében
benne van, a leghardcoreabb olvasók is hátast dobnának tőle ;).

zs

ui.: a postcímet és a címkéket rátok bízom :)