Nem elég a boldogsághoz ha csak az egyik fél érzi jól magát.

A kép innen

Két éve élek a világ vége után két utcával egy szigeten, ahonnan már fél lábbal elköltöztem (bár imádom a helyet, de tudom hogy nem lennék boldog itt)
 
Hónapok óta magányosan éltem amikor regisztráltam egy társkeresön, elsösorban barátokat keresve (a helyi lakosok bár szimpatikusak, sok jó ismerösöm van itt, de mégis más nemzet). Hetekig tényleg nem is történt más, csak kedves beszélgetések, chatelés, msn, skype stb hasonló "sorstársakkal", jó néhánnyal a mai napig tartjuk is a kapcsolatot-mind kizárólag csak haver-egyet kivéve.
Szóval hetekig csak irogattunk msnen, ritkán egy telefon, majd egyre gyakrabbá váltak a telefonbeszélgetéseink )akkoriban mindketten költöztünk, nem mindig volt internetlehetöségünk), igy szép lassan ezek az esti beszélgetések belopták magukat a hétköznapjaimba. Bár nem vettem komolyan, kicsit megijedtem amikor felvetette a személyes találkozás lehetöségét. Nem tudtam eldönteni, hogy csak jópofizás vagy valóban sok hasonló dolgot kedvelünk. Sok mindenben egyet értettünk (vagy csak én láttam igy:)
Eljött a rettegett hétvége, péntektöl hétföig itt volt (több száz kmre lakik, nehéz lett volna csak ugy beülni egy kávéra). Meg voltam gyözödve hogy egy számomra (talán mindkettönk számára) kellemetlen pár nap lesz - de mégsem csinálhattam s..gget a számból (bocsánat). Hát csalódtam. Kellemesen. Pont azt kaptam aminek látszott, vagy talán egy kicsivel többet (mint tudjuk a neten mindenki szép és jó - ezért elötte elosztottam mindent kettövel ami addig a telefonon meg neten "lejött")
Ahelyett hogy kinlódtam volna ezen a hétvégén, rég enm tapasztalt belsö nyugalom árasztott el. Egyszerüen csak boldog voltam, élveztem minden percét, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna hogy vagyunk egymásnak.
Aztán eljött a hétfö délután, kiértünk a reptérre, akkor jutott eszembe elöször hogy ez vszinü csak egy ennyi volt. A reptéren a várakozás már valóban kellemetlen volt, de csak azért mert a legszivesebben öleltem volna hosszu percekig, ehelyett tisztes távolságból vártam hogy a biztonsági kapuhoz menjen. Két kis arcpuszi után ugy rohantam ki a terminálból mint akit kergetnek. Nem mertem visszanézni.Tudtam hogy nem látom többet.
De boldog voltam, öszintén mondom évek óta nem volt ilyen hétvégém. Aztán teltek a napok, és múlt a boldogság is. Egyre kevésbé találtam a helyem, szerencsére a munkám lekötött. De a téli megfázás engem sem került el. Talán ennek is köszönhetöen kicsit érzékenyebbé váltam napról napra. Reggelente ugy ébredtem hogy félálomban kerestem magam mellett, de mire magamhoz tértem - rájöttem rég elment.
Aztán egyszer nagyon elmondtam volna neki mindent - de inkább 3napig nem vettem fel a telefont, mondván beteg vagyok - tettem mindezt abban a reményben hogy nem hallom a hangját lenyugszom. Tévedtem.
Talán két napig normálisan beszélgettünk megint, amikor már nem volt megállás, átléptem a korlátokat, hivogattam, udvaroltam neki, intim smseket irtam - ESZEMET VESZTETTEM :) borzasztóan hiányzott.
Aztán meséltem neki hogy találkozgatok itt kizárólag haverilag vkivel, bár az illetö finoman udvarol, de nekem nem az esetem - meglepödtem mennyire ridegen reagálta. Itt kezdtem észhez térni hogy talán csak nekem jelentett többet ez a hétvége. Na itt jött egy hülye ötlet.
Felhivtam hogy közöljem nem akarok többet beszélgetni vele. Épp nem ért rá ezért maradt az sms - mindezt abban a reményben, hogy megcáfolja az elöbb emlitett sejtésemet.
Következö kijózanitó pofon. Ö is csak barűtilag tudja elképzelni ezekután, mert máshogy képzeljük a jövöt ........... na mindegy.
Pár napig még smseztünk, végül én öszintén leirtam neki mindent, vszinü nem kellett volna, de hát legrövidebb út az egyenes.
Lehet hogy komplett idiótát csináltam magamból, de nem bánom, jó érzés visszagondolni arra a hétvégére.
Hálás vagyok a sorsnak hogy ha csak egy hétvégére is, de vele lehettem.
 
A felajánlott barátság egyenlöre még nem megy, mert friss, de remélem idövel bennem is átalakul, mert egy nagyon jó fej pasi, kedves, humoros........na nem csöpögök tovább.
 
Tanulság: nem elég a boldogsághoz ha csak az egyik fél érzi jól magát.