Tegnapi sztorinkra jött a válasz. Ez mondjuk nagyon durva: nem lennének, mert víziszonya van, utálja a halat, nem ért a pénzhez, nem tud vezetni, allergiás a kutyaszőrre, recskázni egyszerűbb, mint dugni, üres, mint egy heinekenes doboz főiskolás buli után, soha nem tett semmit a NAGY MŰ elérése érdekében, és azt sem tudja eldönteni, kakaós vagy vaníliás pudingot kér uzsonnára.

Nőtársaim. Szakítsatok, szakítsatok minél előbb, mert nem lesz jó vége a dolognak. Évek óta a női magazinokban megénekelt, harmonikus párkapcsolatban élek. Párkapcsolatban, melyben már nyoma sincs a kezdeti harmóniának, meg annak a csodálatosnak mondott valaminek, amit a házasság boldogságának hívnak.

Két gyerek, akik kezelhetetlenek, mert látják, hogy az apjuk egy szerencsétlen lúzer, aki csak a saját elcseszett életével tud foglalkozni. Két gyerek, akiknek apára van szüksége, de csak egy gyászos képű, Alicia Silverstone-ra recskázó â01Efaterâ01C jut, aki csak azért maszturbál, mert ennyire futja. Hol van már az a romantikus hőst játszó figura, aki annak idején képes lett volna ölre menni a hódolóimmal, csak hogy a bugyimba jusson. Aki csillagokat, meg hasonló túlvilági szarokat ígért, csak hogy be tudja bizonyítani, nem lóg ki a pattanásos debil haverjai közül, és a nyugatnémet pornólapok szőrös muffjain kívül is találkozik pinával. Aki örök szerelmet ígért, és a megfelelési kényszer miatt az első randink előtt hat patront is ellőtt valahol a kert végében, hogy ne menjen el hamarabb.

Holott ezt mindet leszartam volna, ha tényleg az az esetlen, de mégis romantikus emberke maradt volna, akire mindig vágytam, és aki miatt, nem értem miért, de pillangók röpködtek a hasamban.

Igen, az összeköltözés, a mozi és a mindenlyukas szex utáni következő lépés. Vállaltam érte, hogy kimosom a vonalkódos gatyáit, és kihordom a kakaóspoharakat a szeretett számítógépe mellől a konyhába. Igen, kakaót iszik, de nem az egészet, mert lusta felkeverni, és beleszárad a kurva pohárba az egész ragacsos massza. Persze, őt ez cseppet sem érdekli, mert épp valami szaros MMORPG-t játszik azon a hülye gépen, mert úgy gondolja, hogy a lvl 70 tauren harcosa, az már valami rohadt nagy rang.

Merthogy két gyerek mellett még mindig a gépet nyomja, miután hazaér a melóból. Az is nagy meló ám. Ostobábbnál ostobább emberekkel van összezárva egy buta irodában, és azt hiszi, hogy a PR munka az már valami nagy, beteljesített álom. Tűzoltó akart lenni, meg katona, meg vadakat terelő juhász, vagy valami ilyesmi. Aztán már csak valami irodai melót akart (dolgozzon építkezésen, akinek hat anyja van), és így kapott is egyet. Azt is én szereztem neki, ha nem lenne egy nagyon jó barátom a cégnél, egész nap a gép előtt döglene.

Merthogy ha épp nem a gép előtt döglik, vagy nem melóban van, akkor a haverjaival lóg, akik pont olyanok, mint húsz évvel ezelőtt, ugyanolyan pattanásosak, és ugyanannyi pinát láttak. High Stakes Pókert játszanak, mintha a 100 forintos nagyvak már az FHM-ből ismert veszélyes életérzést közvetítené. Ha épp nem ezt csinálják, akkor meg szerepjátékoznak. Persze nem úgy, ahogy ezt a normális, fantáziával megáldott emberek csináljá, hanem állandóan â01Elegyaknakâ01C valami óelf vagy mittudomén milyen szuperszörnyet, aztán meg annek örülnek, hogy de ügyesek.

Közben meg ott a két gyerek. A fiunk teljesen leszarja az apját, mert a fater azt hiszi, mindenhez ért. Persze nem. A gyerek már 10 évesen több könyvet olvasott el, mint az apja egész életében (ha a Playboyt meg az FHM-et nem számoljuk), okos, focizni is tud, 14 évesen már egy nagy csapat ifijében játszik. A kislányunk nyolc éves, élete folyamán ha hat mondatot beszélt az apjával, már sokat mondok. A férjem ugyanis undorodik a gyerekektől. Mikor belém mártogatta a gyorstüzelőjét, akkor persze nem volt gond, hiszen ami jár, az jár. Amikor megszületett a fiú, akkor már büdös volt, meg ordított, elvonta a figyelmét azokról a csodálatos, világmegváltó gondolataitól. Míg az első terhességem alatt még egy kicsit talán figyelt is rám (na igen, megcsinálta magának a kakaóját), a második terhesség alatt már le sem szart. Attól nem féltem, hogy félrekefél (ahhoz nincs vér a pucájában), attól tartottam, mindvégig, hogy utálni fog. Engem. Mert én egész végig kitartottam mellette, és nem kértem tőle semmit. Még azt sem, hogy igazi férfi legyen, még ha csak egy pillanatra is. Ha szakítottam volna vele, talán egy normális férfi mellett élnék, akinek nem a saját egója fontos, hanem az, hogy valamit le is tegyen az asztalra. De ennyi sem kellene. Elég lenne annyi, hogy ne ugyanabban a zokniban és alsóban járjon három napon keresztül, hogy vallja be, még én is jobban értek a focihoz, mint ő, és hogy a Newcastle United az ő életében már nem lesz angol bajnok (és bármit is hisz, nem Shearer az Isten) , hogy néha, csak néha köszönjön a gyerekeinek, ha hazaér. Hogy döbbenjen rá, hogy az, amit csinál, nem férfihoz méltó, csak szánalmas imitálása egy meg nem értett hím sértett egójának.

Legutóbb azt vágta a fejemhez, hogy ha nem lennék, már lehetne vitorlása, horgászstége, vállalata, sportkocsija, kutyája, szeretője, gondolatai, műve, döntései. Nem lennének, mert víziszonya van, utálja a halat, nem ért a pénzhez, nem tud vezetni, allergiás a kutyaszőrre, recskázni egyszerűbb, mint dugni, üres, mint egy heinekenes doboz főiskolás buli után, soha nem tett semmit a NAGY MŰ elérése érdekében, és azt sem tudja eldönteni, kakaós vagy vaníliás pudingot kér uzsonnára.

És én így is szeretem. De ti, nőtársaim, szakítsatok, szakítsatok minél előbb, ha a fenti jelek közül akár egyet is észrevesztek.

Iusticia