Delete all.

Kedves Szakítósok!

Itt egy nagyon friss ropogós sztori, két hetes sincs...
Ennek ellenére olyan sokat rágódtam rajta, hogy azt hiszem, képes vagyok összefoglalni rövidebben, mint amennyi idő alatt történt. :)

Én (a lány, 18) és ő (most már csak kis ő, 21).
Tudom, nevetségesen hangzik, és gyerekszerelemnek tűnik, de nem volt az. Három és (kis híján) fél évig voltunk együtt.
Mindketten vidékiek voltunk, mikor összejöttünk, ő 4.-es, én 1.-s.
Fél év volt hátra a nyárig, aminek a végén ő fel kellet, h költözzön fővárosunkba. Nem terveztünk hosszú távra, aztán úgy alakultak a dolgok, hogy én 15 éves fejjel utánajöttem Pestre; először kollégiumba, majd közös albérletbe, 2 és fél évre (nem is tudom, hogy a szüleim hogy voltak képesek elengedni...).

Én tipikusan az a naiv ember vagyok, aki képes ennyi időn keresztül is rózsaszín fellegek között járni, és ha valami baj van, inkább nem látom meg, vagy elhitetem magammal, hogy csak átmeneti malőr.
Voltak kisebb bajok, de én úgy láttam-úgy akartam látni-, hogy jóban-rosszban kitartunk egymás mellett- én legalábbis kitartottam, és most, hogy nekem lenne rá szükségem... Bumm a fejbe. Nos, a bajok az utóbbi fél évben egyre gyakrabban jöttek, aminek egy röpke szakítás lett az eredménye, aztán könnyes összeborulás. Így tengődtünk együtt még egy fél évet, amikor közölte, hogy szakítsunk, mert már nem szeret. Hát, van ez így, de amikor konkrét bajok is voltak, nem ez az őszinte válasz.

Fájt, hogy a szülei sohasem vettek minket komolyan, én csak egy helyes kis butuska csitri voltam a szépséges kicsi fiuk mellett, akit "el kell tartania, és nem mellékesen a nyakára akaszkodott".
Csak egy kislány, és nem is tart sokáig- legalábbis én mindig ezt olvastam ki a reakciókból.

KITÉRŐ:
Hadd kérdezzem meg, normális, hogy egy (akkor) 20 éves srác (eleinte a barátnőjével és az anyjával, majd csak )az anyjával vonul végig kézen fogva(!!!) a Váci utcában, miközben a barátnője és az apja kullog mögöttük? Szerintem nem, de én olyan tuskó vagyok, hogy ezt én nem érthetem. Nyilván. Ezt nem tudhatom megérteni, mert ez abszolút természetellenes! Akkor ki az infantilis?
KITÉRŐ VÉGE

Náluk -mivel a család élete a család és a kaja körül forog- én voltam -nagy túlzással- az anorexiás, aki sohasem eszik, de az, hogy a húst sem szereti, teljesen abnormális volt számukra (fehérjeallergia). Én soha nem akartam bántani a családját-nincs miért, nekem néha furcsák voltak,de én nagyon szerettem őket, ők is engem (szerintem) a maguk módján-, igyekeztem nem piszkálni őt, hogy néha nem tölt velem annyi időt, amennyit én szeretném, mert a családjával van, de sajnos ez nem mindig sikerült; ő nem kérte ugyan, de én feláldoztam a saját és családi életemet is, és be kell, hogy ismerjem, a lelkem mélyén tőle is ezt vártam. Mivel ő sem tudott ketté szakadni, nekem nem volt elég.

A dolog pikantériáját az adta, hogy ő mikor felköltözött Pestre, szeretett volna egy saját kis vállalkozást indítani (szobakiadás), csakhogy pénz, az ugye nincs. Nem célzás volt,de a szüleim azt gondolták-mivel mi jobban el voltunk eresztve anyagilag-, kölcsönadnak neki egy nem kicsi összeget, így legalább ők is tudják, ha összeköltözünk, hogy a lányuk nem egy kollégiumban sínylődik. Csupán az nem tisztázódott-mert "családban" ráér az ilyesmi-, hogy mikor kell ezt a hat nullás összeget visszafizetni. Soha nem morgolódtak emiatt, nekik ennyit megért a lányuk boldogsága.

Azóta sikerült egy kisebb -3 tagú- láncot létrehozni a vállalkozásban, és most, hogy neki véget ért az egyetem, szabadságra vágyott. Én a szünetbe is belementem, pedig azelőtt hallani sem akartam róla, mert naiv vagyok, de legalább büszke. Na, itt mondott csődöt minden ráció, térden állva könyörögtem, hogy ne szakítsunk (ennek nem csak az érzelem volt az oka, hanem az is, hogyha kidob, nekem nincs hová mennem az iskola vége előtt (1 hónap) és egyébként is nagyon befolyásolná a tanulmányi eredményeimet, pedig azt most nagyon nem kéne... A szüleim pedig erre azt mondták, ha eddig nem törlesztette a csinos adósságát, akkor a szakításkor egyben kérik vissza, mert nekik 3 és fél évig csücsült az a pénzük valaki más zsebében, akiknek csak az volt a feladata, hogy vigyázzon a lányukra, de ezt sem tette meg.) Abban meg is egyeztünk, hogy akkor legalább, ha színjáték is, kibírjuk június közepéig.

A szakítás egy hétfői délután, a szünetszagú járás alatt esett meg (a felvezetőmondata a csúcsok csúcsa):
ő otthon volt a hétvégén, hideg telefonok esténként, (egyedül ment, pedig együtt jártunk haza, mert vidéken 8 km-re lakunk egymástól) és mikor én végeztem a sulival, siettem haza az albérletbe, hogy itt várhassam. Telefon, ő az, késik és még boltba is megy. Jó, én elaludtam a tv előtt és csak arra ébredtem fel, amikor bejött a szobába, pár percet ült a gép előtt, hirtelen megfordult és ennyit mondott:
,, Akkor most tudod, mi következik." -Mi, mi? Állcsúcson pattint, vagy mégis, mi? Utána hidegen és szívtelenül előadta a szövegét, egyáltalán nem volt tekintettel arra a 3 és fél évre,amit együtt töltöttünk. Az még eszébe sem jutott, hogy megígérte, hogy valahogy még szenvedünk júniusig, de együtt. Sírtam, kiabáltam, könyörögtem, és olyan szenvtelenül és hidegen még sose nézett rám, mint akkor. Még elesettebbnek éreztem magam, kicsi voltam, egyedül a nagy gondban és bánatban.

Azóta még sajnos itt kell lennem, ő elköltözött egy másik szobába, csak a géphez jár/t be, meg kajálni, ha nem vagyok itt. Az elmúlt két hétben volt gonoszkodás, pocskondiázás, pofozkodás- csak én ütöttem, de kényszerből, mert nem akartam előtte sírni, de nem hagyott elmenekülni, és "csak" nőnek való megtorlás volt érte: rávágott az ágyra, a karom kék-zöld-lila volt-, sírás, együttérzés és két kellemetlen éjszakába nyúló beszélgetés is, de semmi történt.

Nem akarom tudni, mi van vele, el akarok menekülni, ki akarom törölni a szívemből örökre, bár még mindig szeretem és mindig a két hosszú beszélgetésünk alkalmával is azt vártam, hogy minden visszaáll a régi kerékvágásba, de nem. A szívem nagyon szeretné, de az eszem tudja, hogy akkor nem csak a lelkem egy része halna meg, ahogy most, hanem az egész. Ezt nem tehetem meg magammal, hiába fáj annyira, hogy majdnem belepusztulok. Még két hétig kell kerülgetnünk egymást, aztán viszlát világ! Én haza vidékre, jövőre pedig új albérletbe, ő pedig marad itt.

Megegyeztünk, hogy nem fogunk keresztbe tenni egymásnak, pedig lehetne rá mód, mert még mindig egymás mellett élünk, csak nem együtt. Sikerül, de ha végre eltelik ez a két hét, akkor végre lezárhatjuk és én nem fogom többet keresni, hogy ne fájjon annyira.

KITÉRŐ:
Apróhirdetés:
Nem régóta szabad, fiatal lány keresi azt az úriembert, aki egyszer majd alkalomadtán feleségül is veszi, tiszteli, szereti élete végéig!
KITÉRŐ VÉGE

Tanulság:
Ne keveredj bele feleslegesen egy kapcsolatba, úgyis fájni fog ha véget ér, és akkor viszont qrvára nem segít semmi, bárki bármit mond. Ja, és a barát/nő szüleivel semmi esetre se bonyolódj üzleti kapcsolatba, főleg ha anyafarkas típusok a szülők.

Tescoban voltunk, gumit mindketten vettünk, katona nem volt.

Köszönöm a figyelmet,
F.