Egy jó fagyos, összebújós történet.

A kép innen

Kedves Szakítós!

 

Nyilván mindenki színesebbnek/egyedibbnek tartja saját sztoriját, így én is, és nem láttam hasonlót eddig az olvasottak között.

Tiszteletkört meg is kezdtem; tehát állandóan olvasom a blogot, napi rendszerességgel, imádom ezeket a sztorikat.

 

Rólam annyit, hogy 20 éves egyetemista lány vagyok, és a két évvel ezelőtti történetemet szeretném megosztani kissé hosszan, elnézést is érte.

Történetem egyik férfi szereplője – nevezzük Bálintnak (24) - az akkori barátom volt, már több, mint 2 és fél éve. A másik fiatalember – stílusosan Valentin (22)  -, a „hódító”.

Már akkoriban is nagyon ragaszkodó típus voltam, azért is a fővárosban folytattam tanulmányaimat, mert Bálint is ott volt koleszos. Egyetemi pályafutásom kezdetétől romlódott meg a kapcsolatunk, mert elvesztettem iránta a rajongásomat, sőt az érdeklődésemet is; minden új volt, ismerkedtem a sulival, a fővárossal…

Koleszban összebarátkoztam 2 leányzóval, és Bálinttal kiegészülve eljárkáltunk heti 3x (arany életünk volt..) a kedvenc szórakozóhelyemre. Ott mutattak be Valentinnak egy este, aki teljesen közömbös volt számomra, alig kommunikáltunk, inkább csak csocsóztunk, de azt nagyon élveztem vele.

Bálint annyira háttérbe szorult (nem Valentin volt az oka, hanem pusztán az életmódváltásom  – már nem szorultam a társaságára), hogy szinte már csak MSN-en kommunikáltunk, mondhatni, haldoklott a kapcsolatunk. Akkor már harmadik éve jártunk, és hozzátenném, hogy 14 éves korom óta hosszú távú (2,5 + 3 év) kapcsolataim voltak, úgymond kimaradt az életem „tombolós” része, de addig úgy tűnt, nem is hiányzik.

Úgy adódott, hogy MSN-en egy halvány „szakítsunk” kimondódott, akkor én úgy is gondoltam. Utóbb kiderült, ő nem.

Valentinnal heti 3x együtt voltam esténként a kocsmában, és „rákaptunk” a záróra utáni buszmegállóban való ácsorgásra, és téli -10°C révén össze is bújtunk. Ebből hatalmas csókolózások születtek – haza se akartam menni, annyira jó volt vele, viszont nem ”akartam” belészeretni. Finoman közölgettem vele alkalmanként, hogy mivel most lettem túl a 3 éves kapcsolatomon (futólag ismerte Bálintot, látott minket együtt), nem szeretnék kötődni, „szabad” akarok lenni kicsit, mert olyan még sosem volt (a tombolós értelemben). Ki akartam próbálni, hogy meddig bírom, és hogy tényleg kizárólag hosszútávra vagyok-e beprogramozva. Egyik este szerelmet vallott Valentin, úgy éreztem, mindent elront vele, mert nem akarok kötődni. Hidegzuhanyként érte az indoklásom, nekem sem esett jól lerázni őt, de megértette, és kérte, találkozgassunk továbbra is. Kellettem neki.

Kizárólag a „törzshelyünkön” találkoztunk, és a hajnali ölelkezést vártuk a fagyban. Egy idő után azt vettem észre, hogy csak rá tudok gondolni, folyton róla beszélek, és a barátnőim döbbentettek rá, hogy újból fülig szerelmes vagyok, akármennyire is tiltakozom ellene. Innentől kezdve totálisan rákattantam Valentinra, és stílusosan meghívtuk a csajokkal őt Valentin-napon a koleszba filmezni. Eljött, és mi onnantól számítjuk azt a másfél évet, ami azóta is tart a lehető legnagyobb szerelemben és boldogságban.

Történetem Bálintja sajnos nem tette túl rajtam ilyen egyszerűen magát, hanem depressziós lett, és néhány lelki-furdaló mail-t is írt, hogy érezzem át, neki mennyire fáj, hogy elhagytam. Az vigasztalt, hogy sosem csaltam őt meg. Személyesen is találkoztunk, hogy akkor zárjuk le ezt a dolgot kulturáltabban, mintsem az MSN. A vége az lett, hogy egymás vállán sírtunk, hogy mennyire rossz lesz elválni, mert csak akkor és ott tudatosult bennem, hogy ő már nem lesz nekem többé. Velem még sosem szakítottak, és sikerült annyira megsajnálni magam, hogy rendesen fájt a dolog, pedig nekem akkor már volt valakit, akit Bálintnak nem mertem elmondani; szerintem csak rontottam volna a helyzeten.

A történet mégis happy end, ha a mostant nézzük, mert azóta neki is több, mint egy éves boldog kapcsolata van, és jó barátok maradtunk – sosem hittem, hogy létezik ilyen.

 

Köszi, hogy elolvastatok!