Soha ne vallj szerelmet a kapcsolat elején, értelmetlenség. Valaki vagy érzi, vagy nem. De ha mondod és nem viszonozzák, akkor az a világ legértelmetlenebb és leghitványabb pillanata lesz az életedben.

Sziasztok!
A történetem 1,5 éve kezdődött, amikor nevezzük A.-nak beiratkozott a sulinkba félévkor. Nyolcadikos voltam, ő kilencedikes, és mikor megláttam, egyből megtetszett. Egyáltalán nem nézett ki jól, nagyon hajlott a punk stílusra, felnyírt haj, és egy nagyobb tincs az egyik oldalról lógott át a másikra. Nem jött be a stílusa, mégis valamivel megfogott. Nem tetszett komolyan, csak amolyan tini láz, barátnőmmel hónapokig beszéltünk A-ról, hogy milyen aranyos, ésatöbbi. Aztán közeledett a nyár, a haját levágatta, és kiderült, hogy A nem is néz ki olyan rosszul. Aznap épp főzőversenyes sportnap volt, nyár, meleg, mi meg barátnőmmel csellengtünk az iskolában, épp abban a korszakomban voltam, hogy nem akartam kivenni a részem semmi iskolai programból. És akkor láttam meg, nevetgélve a többiekkel, semmi felnyírt haj, semmi tincs. Igen, nagyon megtetszett. Egész nyáron róla álmodoztam, hogy visszamegyek a suliba, és juj de jó lesz. Aztán jött az iskola, elmentem fodrászhoz, ám az rosszul sült el, levágták a gyönyörű aranybarna mellig érő hajam... fülig. Eszméletlen fiús voltam, esélyem se lett volna A-nál, és még önbizalmam se volt hozzá. Aztán kezdett nőni a hajam, és önbizalmam is lett. Szerencsére az egyik barátom jóban volt A-val, így elintézte, hogy beszélgessünk, együtt lógjunk, ilyenek. Már az elején tudtam, hogy nehéz menet lesz, A füvezik és cigizik, de szerencsére jó hatással voltam rá, leszokott értem. Sokat beszéltünk, bár rövid ideig tartott az ismerkedés, de teljesen egymásba zúgtunk. Félénk volt, együtt szilvesztereztünk, és a legjobb barátom - aki fiú volt - bíztatta, hogy éjfélkor csattanjon el az a bizonyos csók. Sikerült felbuzdítani, és elcsattant. Nem, nem csókolt jól, de ez érdekelt a legkevésbé, őrült boldog voltam, egész este együtt voltunk, egy kanapén feküdtünk, ölelgettük egymást, simogattuk, alig beszélgettünk, csak voltunk. Reggel hamarabb elment a buliból, mint én, de este írt egy sms-t. Írta, hogy szeret, de valahogy nem örültem neki. Vagyis értitek, első nap szeretlekezik, én meg fene tudja, mikor tudnám neki mondani, és számomra kicsit korán volt a szeretlekezéshez. Válaszotlam neki, persze szeretlekezés nélkül, de örültem egyben az egésznek, hogy szeret, végre valaki, mert előtte mindig csak bukta volt az összes pasi, akivel találkoztam. Talán nem is véletlen, talán egy 15 évesnek nem is kellett volna előtte masszívan pasiznia. De akkor összejött, és ez volt a lényeg. Aztán kezdtünk mélyebb dolgokról beszélni - összejövésünk előtt csak két hetet beszélgettünk -. Kiderült, hogy otthon zűrös, apukája nyíltan csalja anyukát, hogy állandó a vita, és hogy csak a nagymamájánál tud nyugiban lenni. Hogy le akar lépni, de velem. Teljesen belémzúgott, ragaszkodott hozzám. Az elején nem zavart, minden szünetben lejött hozzám, beszélgettünk, hülyéskedtünk. Aztán pár nap után zavaró volt, nem volt időm a barátnőimre, nem tudtunk beszélni, mert mindig ott volt. A problémáink órán beszéltük meg levelekben, mert sose tudtuk máshogy a csajokkal. Próbáltam elkerülni a fiút, nem mertem mondani neki, hogy nem akarok épp vele lenni, tudtam, hogy bomlik értem, nagyon megbántaná. Én voltam a hülye, őszintének kellett volna lennem. Délután sose kérdezte, hogy megyünk-e valamerre, egyetlen értelmes randink volt, járásunk előtt, de az is csak egy plázában... Aztán beteg lettem, nagyon aggódtam, műtétesélyes voltam, ő meg minden nap órákat ömlengett arról, hogy milyen rég látott, hogy milyen jó lenne együtt elmenni valahova, és hogy elege van a világból. Valahogy a beszélgetéseink nem boldogítottak fel, tőle csak jött a negativitás és a ragaszkodás, és akkoriban hülye voltam, aggódtam a saját egészségem miatt, és betegen mindig rinyálós liba vagyok. Ez az állapot 3 hétig ment, aztán újra találkoztunk, és már nem éreztem azt, amit addig. Konkrét lelkiszemetesnek használt, csak a gondokat láttam rajta, és hogy ez most nem megy. Oda mentünk, ahol a randink volt, a pláza egyik pandjára leültünk. A srác kimondta, hogy szeret (a háttérben bekavart egy jóbarátom, mondtam neki, hogy mi a bajom, ami neki úgy jött le, hogy szeretethiányom van, és kérdés nélkül beszélt a sráccal, hogy mutassa ki, hogy szeret, ésatöbbi). Rémes pillanat volt, én épp azt fontolgattam, hogy kezdjem a szakítós szövegem, ő meg rámnézett, és kimondta, hogy szeret. Rémes fél óra - és sok dadogás után kinyögtem, amit akartam. Időt, hogy eldöntsem, mit akarok. Persze ő úgy fogta ezt fel, hogy soha többet semmi, és úgy is mondta el L-nek, tudjátok, aki kezdetekkor segített. Ő persze mindennek elnevezett, főleg hülye kurvának, aki csak szórakozott A-val. Később bocsánatot kért, azóta jóban vagyunk, nagyon jóban, sose voltam haragtartó. A-val utána próbálkoztunk újra, de eszembe jutottak a múltbeli dolgok. Hogy mikor csókolóztunk, úgy éreztem, hogy elnyel valami, nem a boldogság, hanem valami rossz. Hogy mennyi szenvedés volt, hogy végighallgassam az állandó lelki problémákat - bár pszichológusnak készülök, nem vagyok az, és még jó pár évig nem is leszek. Egy idő után a próbálkozás meghalt, és éltük tovább az életünk, külön. Ő újra elkezdett drogozni, már jóval keményebben, most ott tart, hogy a szüleitől nyúlt le pénzt, hogy valahogy finanszírozza ezt a kis murit. Szakításunkra egy hónappal megismertem egy eszméletlen aranyos, értelmes, érett fiút, igazi szerelem volt, persze viszonzatlan, az is egy hosszú történet. Ő nyitotta fel a szemem, mellette felnőttem, hihetetlen sokat változtam lelkileg. Elkezdtem komolyabb lenni, és ez jól jött akkor, amikor A-val vitatkoztunk, mert barátok maradtunk, egy idő után tudtam kívülállóként hallgatni a problémáit, ami jól jött volna a kapcsolatunk idején. Ezerszer megvitattuk a drog-témát, a szüleit, persze a beszélgetés vége mindig az lett, hogy belátta, nekem van igazam. Aztán a beszélgetések ritkultak, de még mindig tudtam, hogy szeret. Néha én is úgy éreztem, hogy én is őt, de sose mertem kezdeményezni, féltem önmagamtól, hogy megint ellököm, és nem csak neki okoznék fájdalmat, magamnak... Utoljára pár hete beszéltünk, akkor épp azt fejtegette, hogy miattam leszokik mindenről, de persze ez mese volt, rá két napra már arról beszélt, hog orvosi vizsgálatig nem téphet, vagy bármi, de utána jó nagyokat fog szívni. A másik fiú iránt se érzek semmit, utána fél évig rohantam, bár néha azon vaciláltam, hogy tényleg őt szeretem-e, vagy még A-t. De már egyiküket se, megtanultam bizonyos dolgokat, és bár érettnek tartom magam, még 17 se vagyok, közel se vagyok érett nő. Majd egyszer az leszek, és csajok, srácok, én is megtalálom a szerelmet, ahogy ti is fogjátok, hacsak már nem találtátok meg. Még bőven van időm, és tudom, hogy a szerelem nem az, amit eddig tapasztaltam. Nem hosszú panaszkodások, nem viszonzatlan koslatások, nem vörösödős pillanatok, és legkevésbé nem szomorúság. A szerelem teljesen más, és remélem, hogy ti is meg fogjátok találni az Igazit - és nem szeretnék majd a szakításokról olvasni a blogon.
carpe diem emberek. :] ragadd meg a napot...