A kiegyensúlyozott, teljes életet élő nő és egy beteg Superman története, avagy amikor a vesszőt is félre lehet érteni

 

Nem vagyok szexista vagy hímsoviniszta, sőt, semmilyen ista nem vagyok, de ez a nemrég velem történt sztori megér egy misét, még ha gyermeteg mellékszálak is tarkítják itt-ott. Jómagam éppen harmadik X-emet, történetem tárgya pedig a második X-ét tapossa, ami talán azért fontos, mert egyikünk sem mai kakas-tyúk. Na szóval, hozta a sors, hogy ismét tanulok, s az oskolába igyekezvén megszólítottam egy jó fenekű lányt, engedné már meg, hogy együtt menjünk fel azon, mert nem tudom biztosan, hogy merre is az arra, azaz bizonyos X épület. Mondja jó, és ezzel kezdődött. Beszélgettünk, kávézgattunk, aztán megbeszéltük, hogy a közös előadás okán értekezünk, s telefonszámot, mail-címet cseréltünk. S ezzel vette kezdetét az, amiről beszélni akarok...

 

Nem vagyok független, de azért nem rúgom ki azt a nőt, aki az ágyamba esik, s némi lekiismertfurdalással ugyan, de néha én is igyekszem fenék alá nyomni azt az ágyat. Gondoltam, most sem árt megpróbálni, veszíteni nincs mit, ha mindketten tudjuk, hogy mi a szitu a nap alatt, akkor nem fogunk pofára esni nagyon.

 

Az első levelek még elkerülték a valódi témát, azaz a közös előadás tárgyában születtek, költcsönösen küldözgettük egymásnak azt, amit sikerült összeszednünk a témában. Egy alkalommal viszont visszaszólt, hogy amit küldök az túl magas neki, ő nem akar ilyen szinten elmélyedni nevezett tárgyban. Mondom, jó, és ezzel leveleim témái átcsúsztak amolyan áthallásos sztorizásba, talán érzelgős monológoknak is jók voltak, de az mindenképpen kiderült belőlük, hogy nekem több is jöhetne. Kezdtem tenni a szépet vagy mit, hátha kisül a dologból valami. Írtam, írtam, szinte grafomán módjára, de azért igyekezvén a 2-3 napi szünetet betartani, nehogy eltúlzott rohamnak nézze a Kedves az egészet. Aztán jött az első pofon...

 

Azt írta a Kedves, hogy milyen elcseszetten önelégült lehetek, hogy így el vagyok telve saját mondataim szépségétől, s csak azért írogatok mondjuk az időjárástól eltérő témákról is, mert fitogtatni akarom íráskészségemet vagy mit. Erre írtam, hogy basszus, te nagyon hülye vagy - nem ezekkel a szavakkal! -, s hogy ezzel azt mondod, hallgassak, ami ugyan működő  módszer lehetne, ha helyette jelnyelvet használhatnánk, de elektronikus úton-módon nehéz jelbeszélni! Viszont belém bújt a kisördög, vagy csak a bunkóság - nem tudom -, s írtam neki egy más stílusú levelet, aminek az volt a lényege, hogy "szeretkezzünk egyet", úgyis abból derül ki igazán, hogy bú vagy bá. Így. Gondoltam, veszett több is Mohácsnál.

 

A válasz most nem késett, szinte azonnal közölte, hogy van neki párja, s bár kicsit kiakadt a nyers valóságon (szeretkezzünk egyet!), de nem haragszik azért, hogy így érzek iránta, maradjunk kapcsolatban, de inkább a közös előadás témájáról csevegjünk ezután. Válaszoltam, rendben, legyen akkor (reál területhez híven) a kettes számrendszer, az én értékem úgyis ismeri, amúgy 1 (azaz igen). Válasz semmi, majd talkozunk, gondoltam. (Volt közben egy sms-váltás is, melyből szintén az derült ki, nem haragszik, s hogy neki olybá tűnik, mintha egy elcseszett kapcsoplat romjait akarnám megmenteni. Erre én: na ne, kapcsolat sincs, hát hogyan lennének annak romjai?!)

 

Aztán jött egy közös előadás, ismét láttam-megnéztem, tényleg szép a lány - állapítottam meg -, de ártatlan, protokolláris mondatokat cseréltünk csupán. Este borozás (nélküle!), ment tőlem az sms, jössz borozni? Nem, válaszolta, inkább alszik/fáradt, s mivel írtam, hogy elég szar volt tőle néhány méterre ülni, ő megnyugtatott: majd elmúlik. Az.

 

Új hét, új Mohács, gondoltam (azaz addig verd a vasat, amíg az ujjad ép!), és úgy döntöttem, írok egy szép szerelmetes levelet (hiába na, vonzódom a középkori időkhöz), de tényleg választékosat, hadd örüljön annak, hogy van még egy rajongója. Szépen kimunkált darab sikeredett, már-már irodalmi(as) - mondjuk most már tudom, nála nem nyerő, ha valaki ki tudja fejezni magát, s nem a "bakker", a "bocsi", a "figyi" vagy a vécés néni jön zsigerből. Szépen leírtam a vívódásom na, hogy tudom, el kéne dugulni, de nem olyan könnyű - végződe emígyen a kiseposz. Válasz semmi, de telohold volt az azt követő éjszaka, így felrúgtam büszkeségemmel a jobaráti viszonyt, és írtam egy másik levelet, az utolsó előttit, amit most megosztok veletek:

 

"Semmi kétség, a hős szerelmes projekttel megbuktam, mondjuk, túl egyszerű lett volna, ha bejön ;) Viszont, a hallgatási moratótiumot azért feloldanám, nyugodtan elküldhetsz a francba, de inkább lennék kíváncsi, hogy mit csinálsz azon túl, hogy leveleim várod epekedve (csak annyit tudok, hogy sokat dolgozol, iskolába jársz, és van kedvesed ;). Nem sok..."

 

Na erre azonnal jött válasz, azt is megosztom a nagyérdeművel, íme:

 

"Én borzasztóan érzem rajtad, hogy te azt hiszed, hogy engem meg kell menteni, mert de szar az életem. Azt sem tudod, hogy mivel, s hogyan töltöm a napjaimat, hogy milyen emberi kapcsolatok vesznek körül. Nem tudom honnan veszed a bátorságot ahhoz, hogy fikázz engem :-). Meg szeretnélek nyugtatni, hogy az életem teljes, és cseppet sem unalmas. Megbízható, és hűséges barátok vesznek körül, szerető család, és szerető kedves. Bár tudom, ez a szó téged irritál :-).

 

Azt, hogy mennyire nyitott vagyok, a legjobban az mutatja, hogy még veled is szóba állok, mindazok után, amiket művelsz. (Persze nem hallgathatom el, hogy a barátaim szerint te beteg vagy, s folyton nyaggatnak, hogy meséljek még rólad, sőt, már mindenféle szólás is keletkezett hozzád kapcsolódóan :-)). Szóval baromi szórakoztató vagy, de szerintem most már elég lesz ebből.

 

Igen, igazad van, én vagyok a naív, amiért mindenkivel szóba állok. S persze nyilván ebből lehetnek félreértések. Én azt gondolom, hogy inkább mentsd meg magad, mert ki lehet magányosabb egy olyan embernél, akit sorozatosan visszautasítanak, s még mindig reménykedni akar???"

 

Értitek, kiderült, hogy én egy egész baráti társasággal levelezgetek amúgy, ami mellett az kismiska, hogy beteg is vagyok. És soha életemben nem gondoltam arra, hogy bárkit is meg kéne menteni, mailben amúgy is nehéz, azaz akar(t) a frász kedvesmentő Superman lenni. Így aztán megszületett az utolsó levelem, tudatában annak, hogy tényleg tök gáz, ha az ember személyes dolgain hehegnek teljesen idegenek. Hát az én esetemben - ahogy mondani szokták - ez volt a csatolt áru. De íme a levél:

 

"Nos, Kedves (és a többiek ;),

 

Ezek szerint mindketten jót és jól szórakoztunk, bár ha tudok arról, hogy baráti társaságodnak is témát szolgáltatok, biztosan mélyebb és érzelemdúsabb, változatosabb sztorikkal-levelekkel-SMSekkel jöttem volna. 

 

Kár, hogy ezt kihagytuk! Add át nekik: a te hibádból csesztek rá, kevesebb élményben volt részük ;)..., még az is lehet, hogy fizettem volna egy kört, hogy akkor együtt röhögjünk egy jót: értékeid dicséretéül. Bocs, ha akad olyan köztetek, aki ezt nem érti, te biztosan érted, mert ahogy látom, még a vesszőket is kitűnően félre tudod érteni, ami persze nem baj, állapot. Amúgy sem az eszed, hanem inkább a hátsód vonzó ;) - kizárólag számomra, persze, mert el tudok képzelni azért olyant is, aki a plátóira esküszik...

 

Most zárom szerető, ölelő, érzelmektől turbináló, a fülolaj szépségeit idéző soraim - hoppá, hív az orvosom! -, melynek párját kívánom neked/nektek is.

 

Ölelő Kedvesed a messzi távolból!

 

Ui.: Azért basszátok meg, küldjetek néhány szólást, vagy hozzám kapcsolódó beszólást nekem is, kíváncsi lennék a te és baráti társaságod szellemi mélységeire és humorára. De lehet, hogy ehhez levelezőlistát kellene már nyitni, nehogy a Kedves zaklatásnak vegye... Csirió!"

 

Tanulság: Azont túl, hogy egy ökör (tudjátok, amolyan reménykedős fajta ;) vagyok talán az, ijesztő, mennyire félre lehet érteni a vesszőt is!