Eladtuk a lelkünket az ördögnek, lehet fujjolni, közben meg nem is. Kiderült, hogy Rácz Zsuzsa nagyon szereti a szakítósblogot, amin én nagyon elérzékenyültem, mert én meg Rácz Zsuzsát szeretem nagyon, legalábbis a Terézanyu! számomra fontos mérföldkő volt, sok, itt most nem részletezett szempontból, de emlékszem, hogy kilométer hosszú dedikációt írt nekem arról, hogy mire vigyázzak a média világában, ahova éppen a Terézanyu-film segítségével kerültem be. Na mindegy, ennyit rólam, mert most Rácz Zsuzsáról van szó, itt a könyv második része, aminek az a címe, hogy Nesze neked Terézanyu, de úgyis mindenki csak Terézanyu 2-ként fogja emlegetni, kaptunk belőle egy testhezálló részletet, olvassátok szeretettel. (Lesz rendes poszt is, nyugi.)

Interjú Rácz Zsuzsával az Indexen

Nincs baj mamikám, mert én tudok szeretni (egy szép jelenet rossz minőségben a filmből)

 

Feketeleves

Mire kiléptem a fürdőszobából, a hálóban már néma csend honolt. Csak az éjjeliszekrényen álló ébresztőóra volt szolgálatban. Világító kijelzője vörös fénnyel árasztotta el a szobát.

Láttam, hogy Zé fél nyolcra húzta fel az órát.

Hatalmas franciaágy állt a szoba közepén, sötét szatén ágyneművel.

Az ágy baljós, súlyos tömege úgy lebegett a hálószobában, mint sötét tengeren egy lakatlan sziget. Pisszenés nem sok, annyi sem hallatszott. Zé az ágy ablak felőli szélén feküdt, mozdulatlanul, háttal nekem.

Ébresszem fel? És ha nem is alszik? Hanem meghalt?

Lehet, hogy igaza van Lujzinak: talán az ő korában már a kamatyolás gondolatától is elviszi az agyvérzés.

Óvatosan az ágy bal szélére ereszkedtem. Annyira távol voltam Zétől, hogy még legalább két ember közénk fért volna. Vagy egy ló. Egy muraközi.

Feküdtem mereven. Meg sem mertem mozdulni. Pulzusom ritmusára ugrált alattam az ágy. Ő a másik oldalon meg se pisszent. Mintha nem is lélegzett volna.

Órákon át feküdtünk egymás mellett, síri csendben. Egyikünk sem mozdult. Nem is tudtam, hogy képes vagyok ennyire zajtalanul bőgni: bár lehet, hogy nem is sírtam, csak sós vízcseppek szaladtak le a szemeim sarkából gyors egymásutánban a hűvös, távolságtartó ágyneműre.

Szerettem volna felkelni és csendben kiosonni, vissza se nézve, ahogy a filmekben csinálják a fasza csajok. De nem tudtam.

Hajnali öt körül hagytam abba a bőgést. A tényekbe kapaszkodtam, jobb híján.

Egy férfi fekszik mellettem, aki kora szerint akár az apám lehetne.

Mégis, mi a fenét hittem? Még ha jól is sikerülne a szex, jobban, mint az amerikai filmekben, és pihegve, kielégülten nyúlnánk el egymás mellett, utána ugyan, mit mondhatna nekem? Légy a feleségem? Éljünk boldogan, míg meg nem halok?

Megvirradt. Kint rákezdték a madarak. A szomszéd szobából lépések zaja hallatszott, vécé zubogása. Egy normális reggel meghitt hangjai.

Az éjjeliszekrényen a digitális ébresztőóra vörös kijelzője könyörtelen szenvtelenséggel mutatta az időt. Tíz perc volt még hátra fél nyolcig.

És akkor, mint valami kétségbeesett vámpír a hajnal első hasadásától megzavarodva, Zé rám vetette magát. Selyempizsamás, csúszós testét a testemhez szorította, száját a nyakamhoz, mintha át akarná harapni, hideg bal keze kétségbeesetten markolta meg a combomat.

Két kézzel löktem el magamtól. Lehengeredett rólam. Felpattant az ágyból, és kirohant a fürdőszobába.

Az ágy szélére ültem, remegő kézzel húzni kezdtem a harisnyámat. A másnapos nejlonharisnyát felhúzni egy átvirrasztott éjszaka után olyan, mintha levedlett bőrét próbálná visszaszuszakolni magára egy zavarodott hüllő. Bámultam a redőny csíkjain át beszűrődő fényt, ahogy vonalakat húz a lábamra.

– Most akkor mi van? Mit akarsz? – termett hirtelen előttem, csípőre tett kézzel.

Felnéztem rá. Közben felvette fekete plüss fürdőköpenyét. Úgy festett benne, mint egy elaggott Batman-imitátor. Egyik kezében kávéscsészét tartott, a csésze szélét ritmikusan kocogtatta a kiskanál. Remegett a keze. Vörös volt az arca, feldúlt. Nem tudtam megszólalni.

– Mit akarsz? – ismételte meg hisztérikusan felcsapódó hangon.

– Nem ezt – mondtam.

– Akkor mit? – csattant rajtam a hangja, mint egy vizes törülköző.

Felálltam. Az egyik lábamra már felhúzva, a másikról félig lógott a nejlonharisnya.

– Hónapok óta várok. De nem egy gyors numerára! Tíz perccel óracsörgés előtt? Gondolod, hogy beérem ezzel? Hogy erre van szükségem?

– Elszállt az írónő, mi? Csak egy kis ribanc vagy – sziszegte a fogai között, és elrohant.

Kávéfoltok jelezték útját a fürdőszobáig.

Miért van az, tűnődtem, miközben kapkodva szedtem össze a holmimat, hogy éppen azok a férfiak kurváznak le, akikkel le se fekszem?!

Felöltöztem, kisétáltam a néptelen utcára. Ragyogó és jéghideg reggel fogadott. Égette tüdőmet a friss levegő, nem találtam egyetlen kibaszott zsebkendőt sem a táskámban és egyetlen öngyújtót sem a cigihez. Minden porcikám reszketett a kialvatlanságtól, a hidegtől.

Somebody loves you baby… Nem tudsz te szart se, Betty. Csak áltattál. Még hogy szeret.