Drámai történet, hosszú is, megosztó is.

Elnézést, ez hosszú lesz, de nagyon durva...

28 éves voltam, túl pár komoly csalódáson, nehezen adtam a szívem
bárkinek. Amikor megismertem a lányt, legyen L (18) nem volt szó
köztünk korkülönbségről, vagy bármi olyanról, ami akadályozta volna,
hogy közel kerüljünk egymáshoz. El voltam bűvölve, hiszen elég jól
nézett ki, fiatal, okos és legfőképp érett lánynak tűnt, aki jó
nevelést kapott, hasonlót, mint én a szüleimtől. Mivel svájci nemesi
családból származott, tripla állampolgársággal, ezért rendesen fenn
hordta az orrát és bár én nem tudtam komolyan venni a dolgot egy jó
ideig, végül a lány irántam mutatott rajongása meggyőzött, hogy van
jövője a dolognak. Szerelem lett, mindkettőnk részéről. Vagy mégsem?
Hamar kibuktak a rejtett problémák, amit a szép felszínt megkarcoltam.

Meglepődve tapasztaltam, hogy a lányban olthatatlan gyűlölet ég az
apja iránt, aminek napi szinten hangot adott. Elmondása szerint Öt
semmi sem érdekli, csak a látszat, hogy a családja tökéletes és minden
más családtag nevet rajta, munkatársai gyűlölik és nincs senki aki
szeresse. Elvileg a társadalom egy megbecsült tagjáról, egy híres
orvosról van szó.
Aztán az idők során kibukott a durva családi történet, hogy az apja
miatt lett az édesanyjuk öngyilkos és a viselkedése a gyerekeivel
semmivel sem jobb. Éjszakákat sírt végig, hogy mennyire gyűlöli őt és
el akar költözni, minél hamarabb. Amiért ezt még nem tette meg, annak
csak anyagi okai voltak. A papa persze nagyon tele van, a lány pedig
nehezményezte, hogy ő és a testvérei nem részesednek ebből a jólétből,
sőt még az árvaellátásukat is elveszi, de kérni pénzt nem akart,
hiszen utálta. A papa engem utált cserébe, hiszen a lánya inkább velem
volt, mint a családjával. Ez persze csak úgy ment, hogy L.
folyamatosan hazudott, megszökött otthonról. Engem is megpróbált
rávenni, hogy költözzem vele össze, csak hogy elmehessen otthonról.
Mivel erre nem voltam hajlandó, mert korainak tartottam és
kivitelezhetetlennek, folytatódtak a hazugságok, folyamatosan és
mindenkinek. Mivel annak ellenére, hogy az apja nem kedvelt (bár sosem
ismert) engem, én megpróbáltam a lelkére beszélni L-nek számtalanszor,
hogy álljon ki magáért és beszéljen az érzéseiről, hiszen mégsem
helyes, hogy gyűlöli az apját! Gyakran beszéltem vele arról, hogy nem
jó ez, hogy állandóan hazudik, hiszen szépen lassan mindenkivel ezt
kezdte csinálni, mert ez volt a legegyszerűbb. Sokféle tervet
szőttünk, Amerikába akart egyetemre menni, én meg persze vele. A
szexuális életében próbálta kompenzálni az egyéb területeken
nélkülözött boldogságot. Igen változatos, és persze férfi ember
számára izgalmas, perverz dolgai voltak, bár a régebbi történetei
miatt aggódhattam volna jobban így utólag. Mindez ellen persze a
legtöbb férfi nemigen emelne kifogást, sőt, igencsak imponál neki.
Nekem sem voltak kifogásaim, élveztem az újdonságokat, borzasztóan
szerelmes voltam. Minden időm, pénzem és energiám arra szántam, hogy
ez így maradjon. Azért dolgoztam, hogy mindent megadhassak neki,
amihez, kissé elkényeztetett, felsőbbrendűségi komplexusokkal teli
életében megszokott.

Elérkezett aztán az idő, kb. egy évvel ezelőtt, amikor is ronda
fertőzés ütötte fel a fejét nála. A mai napig nem tudni honnan, de
most, ezek után és amit azóta hallottam felőle, már bármit el tudok
képzelni. Ezen próbáltam segíteni, mentem vele orvos ismerősökhöz,
szívességeket kértem és fizettem, mint a katonatiszt. Ez a probléma
nemhogy múlt volna, hanem én is elkaptam tőle. Ez rengeteg fájdalommal
járt és persze a szexuális élet erős visszaesésével, ami mint már
kiderült, rettentően fontos a hölgynek és persze nekem is, hiszen
szinte függtem tőle fizikailag..
Sok orvos vizsgált minket a következő hónapok során, felhajtottam a
legmenőbb szaktekintélyeket rengeteg szívességet kértem és
természetesen zsebből fizettem a rengeteg vizitért, gyógyszerért, amit
felírtak nekünk. Sajnos semmi haszna nem volt a kezeléseknek,
félrediagnosztizált minket minden kórház és minden orvos,
antibiotikumokkal tömtek, mert bakteriális problémának gondolták.
Rengeteget szenvedtünk és én szenvedek a mai napig is.

Ezalatt eltelt majdnem egy év és mind ötletben, mind lelkierőben
kezdtem kimerülni. A stressztől komoly derékfájdalmaim voltak, se
állni, se ülni nem tudtam fájdalom nélkül. Már nem nagyon tudtam
dolgozni sem, hiszen fájt a derekam, a vizelés, és 5 perc után foltos
volt az ingem az idegességtől. Nyilván így kevésbé volt kedvem
programokat csinálni, szórakozni, inkább megoldást akartam találni,
hiszen fontos volt nekem, hogy ne menjen tönkre a kapcsolatunk
Sokszor kértem, hogy vonjuk be az apját is ebbe a dologba, hiszen ki
más segíthetne jobban, mint a saját vére, aki ráadásul megbecsült
orvos. Minden alkalommal csak veszekedés lett az eredménye ezért egy
idő után nem erőltettem, hanem befogtam a számat és kerestem a
gyógymódokat. Amerikából rendeltem dolgokat, új és új specialistákhoz
cipeltem.
Részéről ez természetes volt, az hogy mindenhova én furikázom, mindent
kifizetek, ő csinálta a dolgait, szórakozott a barátnőivel,
felelősséget nem vállalva azért aminek legalább részben ő az oka. Ha
ezt meg mertem említeni, vagy rákérdezni, hogy ő miért nem próbál
megoldásokat találni ,akkor persze én voltam a rossz. Természetesen
eddigre mind a fájdalmak, mind a frusztráció miatt a szexuális
kapcsolatunk a minimálisra csökkent, aminek nála az lett az eredménye,
hogy már nem voltam izgalmas számára. Ez persze bántott és rányomta a
bélyegét a kapcsolatunkra, de én őszintén megbeszéltem vele, hogy rám
számíthat és én végigcsinálom vele ezt a kálváriát. Biztosított róla,
hogy ez részéről is így van, ha már együtt kerültünk bajba, akkor
végig csinálja velem, aztán meglátjuk, mi lesz velünk.

Ekkor, nyár végén, eltört nálam valami, a munkahelyem a gazdasági
helyzet és vitás pénzügyi kérdések miatt megszűnt, nem bírtam már
egyedül viselni a betegségünk, a mérhetetlen költségeket ,az ő
gyűlöletét az apja iránt és az apja gyűlöletét irántam, a rám nehezedő
nyomást. Eddigre legalább 1 millióba volt ez az egész rémálom nekem.
Innentől kezdve nem voltak bulik, vagy közös programok, amik legalább
kielégíthették volna a luxushoz szokott igényeit. Kiborultam,
bezárkóztam magamba, úgy éreztem, amíg legalább egy része meg nem
oldódik az egészségügyi problémáimnak, nem tudom újra felépíteni az
életemet. De egy dolgot sosem hanyagoltam el, őt. Hoztam vittem,
BKV-val ritkán kellett utaznia, barátait, testvéreit és azok barátait
furikáztam, gyakran hajnali 3-kor kiugrasztva az otthonomból. Intéztem
a dolgait és természetesen továbbra is kerestem a megoldást a
betegségünkre,
fizettem a gyógyszereket, ekkor már a szüleim segítségével. Szüleimmel
is volt egy igen komoly beszélgetésem ez idő tájt, amikor is elmondtam
nekik, hogy a kapcsolatunk megromlott, de én mindenképpen kitartok a
barátnőm mellett, hiszen a bajban így tisztességes. Jó érzés volt,
hogy legalább őt büszkévé tettem.

Eddigre L. már nekem is sokszor hazudott, gyakran nem ott volt, ahol
mondta, nem vette fel a telefont. Ahelyett, hogy nekem segített volna,
ahogy én tettem, inkább szórakozott és idejét a barátnőivel töltötte,
vagy csak kifogásokat keresett, programokat csinált, hogy ne velem
kelljen lennie és valamiért ( akár a saját egészségéért) felelősséget
vállalnia.
Bár apja a közgazdaságtan felé nyomta, én tudtam, hogy nem ez az álma
és minden erőmmel segíteni akartam neki. Így végül unszolásomra és
segítségemmel megpróbálta azt a szakot, ami az álma volt és persze
sikerült neki. Nagyon boldog volt tőle én pedig azt hittem botor
módon, hogy hálás lesz, hiszen nélkülem meg sem próbálta volna.
Természetesen tévedtem. Ez is csak egy dolog volt, ami jár neki.
Továbbra sem törődött a bajjal, ha kellett eljött velem az orvoshoz,
megcsináltatta a vizsgálatokat és várta, hogy majd én megoldom a
dolgot.
Ekkor végre sikerült találnom egy orvost, aki megtalálta a problémát.
Tőle egy, igen drága 6 hónapos kúrát kaptunk, ami szintén nem két
fillér. Eltelt 2 hónap és ez a kombináció elkezdett javulást hozni, a
jelek szerint neki gyorsabban, mint nekem.

Napjainkban járunk, amikor a lány bejön a lakásomba, én még alszom és
közli, hogy neki elege volt és szórakozni akar, pasizni és az
egyetemmel foglalkozni (ahova nélkülem nem is jelentkezett volna).
Előzménye a dolognak, hogy előző este le mertem szúrni azért, mert
felvitt több embert a keresztanyja üres lakásába, köztük több fiút,
hajnali 2-kor, ittas állapotban és ez nekem nem tetszett. Kérdeztem
persze, hogy ezt hogy gondolja, tekintve, hogy az ő felelősége is az a
helyzet amiben vagyunk. A válasz az volt, hogy ő már nem bírja és
idegesítem (nyilván rá mertem szólni és nehezményezte, hogy nem hagyok
bármit szó nélkül), valamint idézem: "én már jobban vagyok, nincsenek
fájdalmaim, te meg majd megoldod a kérdést magad, elvégre felnőtt
ember vagy!" Azt is megírta utána hogy, idézem: "azzal tisztában
vagyok, hogy ez részemről egy önző döntés, de én nem vagyok önzetlen
ember." Azóta egyszer sem jutott eszébe, hogy érdeklődjön az
egészségi, vagy lelki állapotom iránt. Korábbi ígéreteit, valamint a
felelősségét abban ,hogy az elmúlt évet pokolként éltük meg, különösen
én, hiszen a felelősség és a megoldás terhe az én vállamat nyomta,
valamint hogy mindennél jobban szerettem őt, teljesen elhárította.
Az, hogy nekem fájdalmaim vannak és én még beteg vagyok, attól ,amit
tőle kaptam nem érdekli, a rengeteg idő, pénz és szeretet és kitartás
sem hatja meg. Én lettem az oka, hogy rosszban van a családjával,
holott ő menekült hozzám és gyalázta őket 2 évig.

Annyit merészeltem kérni, amikor előállt ezzel, hogy csinálja velem
végig ezt a procedúrát, legalább amíg én is jobban nem leszek, addig
ne hagyjon egyedül. Kértem ezt úgy, hogy nem akartam hogy az ágyamba
bújjon, megcsókoljon, vagy bármi ilyesmi, csak annyit, hogy vállalja a
felelősséget a dolgokért, amikben részes és ha már okozott, vagy
részben okozott bajt egy másik embernek, azt ne hagyja ott a gödör
alján és rúgjon bele még egyet. Mifelénk ez nem divat és nem szokás!
Legyen mellettem, segítsen és ne csak a saját önző dolgaival,
szórakozásával törődjön. Mindössze szerettem volna megkapni azt az
elégtételt, hogy elismerik tettekkel is azt a rengeteg dolgot, amit az
életéért, épüléséért tettem és azt a több mint 2 évet, amit arra
vesztegettem az életemből, hogy megoldjam a lelki, egészségi,
továbbtanulási és egyéb problémáit.

A válasz természetesen: NEM

Nyilván sokan lényegtelennek tartják majd a történetet, mégis remélem
elgondolkodtat mindenkit, hogy milyen veszélyes ember is az, aki
megfertőz valakit, kiszipolyozza anyagilag, érzelmileg, aztán elsétál,
még mindig betegen, hogy más életét is tönkre bassza.
A társadalmunk pedig nem tesz semmit, nem vonja felelősségre, sem
anyagilag, sem erkölcsileg.

Furcsa lett a világ, amiben élünk...

Ha tud valaki jogorvoslatot ilyen helyzetre, kérem posztolja nekem!