Eltelik két hét, és azon kapjuk magunkat, hogy bő két és fél év után megint bőröndökkel a kezünkben állunk a küszöbön. Egy érzelmes fiú fájdalmai a második szakítás után. Hol rontjuk el, ha látszólag sehol?

Mókuskerék

Szakítás után az ember sok mindenre rájön. Meglátja azokban a dolgokban a rációt, amikben korábban nem lelte, választ talál a soha meg nem válaszolt kérdéseire. És mik ezek a kérdések: Miért mondta azt, amit? Hogy gondolhat ilyenre? Miért reagál teljesen általános dolgokra homlokegyenest másképp? Miért nem hallgat rám úgy, mint korábban? És végül, miért nem szeretkeztünk már egy jó ideje?

Ezek mind-mind olyan kérdések, amelyeket egy romló kapcsolat során feltesz magának az ember. Aztán persze belemagyaráz mindenféle marhaságot, esetleg meg is kérdezi az oldalbordát, hogy mégis miért vannak ezek a dolgok, kedves persze hárít, hogy badarság.

Majd jön valami. Valami, ami teljesen átlagosnak tűnik, egy beszélgetés, egy apróbb veszekedés. Olyan, amiről azt gondolod, hogy ez is a mindennapok része. Persze aztán borul a bili, hogy „én ezt nem akarom folytatni”. Innentől felgyorsulnak az események. Gyors telefonbeszélgetések, SMS váltások, sürgetett találkozás, mindez azért, hogy kiderüljön: vége, hatszáz. Utólag a kedves persze mindent elmond, hogy mit nem úgy kellett volna, mit nem szeretett, és hogy ezekre ő csak most jött rá, nem korábban. Kár. Pedig majdnem 3 év sok egy emberöltőben, pláne fülig szerelmesen. Mit lehet ilyenkor tenni? Könyörögni? Férfi létemre zokogni, mint egy csecsemő? Ölelni próbálni, hogy alélt karjaim egy hideg testet fonhassanak körbe? Teljesen mindegy. Bármit teszel, tényleg vége lesz. Hazacuccolsz, pár hétre rá elmész az ottfelejtett holmikért… és búslakodsz.

Az idő telik, eközben újabb kérdések futnak össze az ember fejében, az emlékek cikáznak, a kavarodásból néha összeáll néhány értelmes gondolatfoszlány, néha pedig csak kavarog tovább céltalanul. Eközben hetek telnek el, és nem bírjuk idegekkel, felhívjuk az ex-et, üvöltünk vele, esetleg könyörgünk még egy sort. Eredmény? Ha lenne, nem olvasná senki eme irományt. Szépen lassan beletörődünk. Nyeljük a keserű pirulát, miközben csak arra tudunk gondolni, hogy ezek után hogyan bízhatunk meg másban. Megfogadunk egy csomó marhaságot, amit persze sosem tartunk be. Elkövetünk olyan dolgokat, amiket utólag letagadnánk. Végül nagy nehezen kilábalunk belőle. Rájövünk, hogy a lány nem hozzánk való volt. Hiába magyarázta más, hogy fiatal még hozzánk, nem hittük el, pedig az a 4 év korkülönbség nem tűnt olyan soknak.

Lassan ismét találunk valami életcélt, lerázzuk magunkról a múlt emlékeit, a régi barátok visszatérnek, vagy éppen újak lépnek a helyükre, teljesen mindegy, a lényeg, hogy újra élünk. Eközben eltelik egy év, és megismerünk valakit. Valakit, aki teljesen más, mint az ex volt: csendesebb, jólelkűbb, fiatalabb. Ez a titokzatos másság annyira magával ragad, hogy plusz két hónap múlva összejövünk. Minden korábbi fogadalmat sutba dobunk, mert azt hisszük: ez lesz az igazi. Mesésen indul a dolog, lopott találkozások, bujkálás, titkolózás a szülők elől, bárki elől. S mégis, a szájízünk a rózsaszín köd közepette keserédes. Mintha azt éreznénk, nem szeretjük úgy, ahogy az előzőt tudtuk. Pedig ez a szépség megérdemelné, hogy azt kaphassa, amit az előző nem érdemelt meg… de valahogy nem megy. Normális ember ilyenkor azt mondaná két-három hónap után, hogy bocsi, ez így nem jó. Mondom a normális, nem én.

A kapcsolat folytatódik, a szerelem lángja is begyullad nagy nehezen, de azután lángol, mint égő benzinkút a sötét éjszakában. Eltelik két csodás év, összeköltözés, kölcsönös függés a másiktól, csak egymással foglalkozás, barátok, család nagyívből leszarása. Aztán beüt a krach: problémák gyűrűznek innen, problémák gyűrűznek onnan, mi pedig csak nyeljük, tűrjük, egymást bátorítjuk. Nehéz idők szele nyomja lelkünket, de mi kitartunk. Végül a viharnak vége, a felhők elvonulnak, és kezd kibújni a nap. Ekkor az ember azt hiszi, hogy boldogabb nem is lehetne, míg nem ismerős események láncolata nem kezdődik elölről. Olyan, mint a déja-vu: mintha ezt már láttuk volna. De kit érdekel, hisz minden oké, most jutottunk túl egy nagy krízisen, ezek után bármit túlélünk.

És eljön a nap, ami ugyanúgy indul, mint a többi: reggel csókkal ébredés, napközben meló, este összebújás, beszélgetés, majd egy kínos kijelentés: „nem foglalkozol velem eleget”. Ilyenkor persze az ember értetlenkedik, hisz ugyanúgy zajlik az életünk, ahogy eddig zajlott, próbál zavartan kérdezni, mire gondol a másik, aki kinyögi: nem olyan, int az elején. Én persze megnyugodok, „kis buta, persze, hogy nem olyan, a szerelem egy idő után csitul, elmúlik, és helyét átveszi a szeretet”. A beszélgetést lezártuk, kéz a kézben elalszunk, s közben nem is sejtjük, hogy megindult a lavina. Eltelik két hét, és azon kapjuk magunkat, hogy bő két és fél év után megint bőröndökkel a kezünkben állunk a küszöbön. Könnyes szemmel búcsúzkodunk, én nem engedném, Ő viszont eltaszít.

Itt állunk megint - immáron közelebb a 30-hoz, mint a húszhoz – és azon gondolkozunk, hogy éljük túl. Azt hittük okosabbak vagyunk, de mégse. Azóta eltelt pár hónap, de a szívünk még mindig nem bír magával. Hiába nem keressük, minden nap csak rajta jár az agyunk. Hiába nem akarunk tudni róla, mégis mindig sikerül újat hallani. Keserves álmok gyötörnek, néha kedvünk lenne meghalni, máskor majd kicsattanunk. Mit teszünk? Reménykedünk. Abban, hogy ennek is vége lesz egyszer (mert biztos vége lesz). Ha nem ebben, akkor abban, hogy majd csörren a telefon, vagy véletlen összefutunk… és rájön, hogy minket akar. Aztán felébredünk.

A mókuskerék ismét beindult… és mi csak pörgünk vele, reménykedve abban, hogy egyszer rátalálunk arra, aki összetöri ezt a mókuskereket, megszakítja a szakítások láncát, és örökké hű társunk lesz.

Hiú ábránd ez?