A címben szereplő megállapítás eléggé sántít, a fiú nem nagyon tudta hogy is szakítson, hát ilyeneket mondott. A lány érettebb és tanult a hibájából: ha már úgy indul egy kapcsolat, hogy jó lesz ez, ha megváltozol, annak nem lehet jó vége.

A történet kezdetekor én (lány) 18, ő (fiú) 19. Már korábban is ismertük egymást, csak látásból, meg hát nem nagy a város, ahol lakunk, mégis neten vette fel velem a kapcsolatot. Szóval csak egy kis vascső jár, mivel nem tipikus netes ismerkedés.:) Nekem akkor volt barátom, mikor elkezdett hajtani rám, neki meg barátnője, szóval jegeltük a dolgot egy darabig. Később, mikor mindketten szabadok voltunk, elhívtam egy buliba olyan haveri alapon, és ott össze is jöttünk. Én közben egyetemre jártam, egy másik városba, távkapcsolat lett a dologból. De mielőtt már célba vesztek a távcsövessel: nem emiatt lett vége.

Nincs értelme az 1 év minden búját-baját leírnom, lényeg hogy hullámvölgyes volt, hol jó, hol rossz. Azt hiszem 6 vagy 7 hónap volt, ami felhőtlenül jó volt, szerelmes voltam és ő is, utána egyszer fent, egyszer lent. Sokat veszekedtünk, leginkább miatta. Nem, nem őt akarom okolni, és mindent a nyakába varrni. Én sem vagyok egy könnyű természet, tudom, de az esetek többségében miatta voltak a balhék, sajnos. És ezt ő is tudta. Annyit kért mindig, hogy bocsássak meg neki, és segítsek neki változni. Én mindenben segítettem, önzetlenül. De sajnos elfáradtam. Úgy nincs értelme valakivel együtt maradni, hogy arra vársz, milyen lesz, ha... Ezt többször is átbeszéltük. De ő könyörgött, hogy ne adjam fel, meg hogy szerelmes.

Halálosan fel tudott idegesíteni, nála jobban eddig senki sem. Mellette viszont rettenetesen sajnáltam az életkörülményei, a családja, stb. miatt. Ugyanakkor azon kaptam magam kicsivel több, mint 1 év után, hogy ez nem szerelem, ez szeretet, szánalom, sajnálat és barátság keveréke. Történt a családomban egy tragédia is, és igazából ott és akkor lett bennem vége mindennek. Nem tudott mellettem állni, sem mint férfi, sem mint a szerelmem, mert éretlen volt hozzá, rettenetesen gyerekes. Nem hibáztatom ezért sem, mert nem tehet róla. Csak épp nekem nem ez kell. Onnantól kezdve tudtam, hogy szakítani kell. Mikor kezdtem kilábalni a gödörből, és nem voltam nyugtatón sem, akkor szakítottam vele.

Innentől kezdve hosszas huzavona, szakítás, bocsáss meg, szakítás, bocsáss meg, részéről olyan hisztérikus-mániákus jelenetekkel, hogy kicsit féltem már tőle. Nem akartam megbocsátani neki, de kötődtem hozzá, megszokásból, kényelemből. A családi tragédia is rettenetesen lenullázott (nem, nem a nyuszi ellett hármat kettő helyett), szóval nem álltam én sem stabil alapokon. És persze ő azt mondta, hogy változatlanul szerelmes belém, imád, összetartozunk, nem akar elveszíteni. Voltam én is ilyen helyzetben, és nekem rettenetes volt, hogy én nem kaptam esélyt, nem akartam, hogy ugyanazt adjam neki, amit én kaptam mástól. Gondoltam, én nem leszek kőszívű, adok.

Az utolsó veszekedés-kibékülés után én hajnalban indultam az állomásra, ő pedig meglepetésemre ott várt a ház előtt, kikísért hajnalok hajnalán. Majd a vonat indulása előtt még megígérte, hogy meglátogat hétvégén, pénteken leutazik hozzám. Ezért hát hívtam őt csütörtök este, hogy na akkor mikor jön. Nem veszi fel. Mikor harmadjára sem vette fel, akkor már tudtam, hogy hoppá valami gáz van. Ötödjére felvette, azt mondta, hogy előtte nem hallotta, vonaton van. Namost a telefonja mindig max hangerőn csörög (az ilyet sosem értettem), rettenetes hangos, szóval gyenge kifogás. Sebaj. Kérdeztem, hogy mikor jön. Hát izé, nem tudja, satöbbi. Majd kinyögte, hogy akkor ő inkább otthon marad, ha nem gond. Mondom ok, hát ha egyedül akarsz lenni pénteken, megértem, én is szeretek néha pár napot egyedül lenni, nyugiban. De nem nem, úgy érti, egész hétvégén. Mert át kell gondolnia pár dolgot. Szerelmes, de nem szeret velem lenni(?). Érdekes, hogy előtte ő könyörgött, most meg gondolkodnia kell. Szerintem szakítani akart, csak gyáva volt a szemembe mondani, talán arra várt, én szakítok vele.

Szar hétvégém volt, úgy éreztem, hogy hátba támadtak. Én akarok még vele rendes lenni, hátha menthető a kapcsolat, erre tessék. Azt mondta erre, hogy ne vegyem személyem elleni támadásnak. Bár tényleg, lehet, hogy ezzel Hugh Hefnert akarta megbántani, nem is engem.:D

Írtam neki, hogy akkor mikor hazamegyek, egy utolsó beszélgetés erejéig jöjjön fel, hiszen 1 év után mindketten érdemlünk annyit, hogy elvarrjuk a szálakat, elbúcsúzzunk felnőttek módján. Feljött, tiszta idegbeteg volt. Nem lehetett vele beszélni, mindenre ugrott mindent sértésnek vett, pedig egyáltalán nem akartam megbántani, sőt. Aranyos, rendes, jószándékú srác, de nekem már ez nem elég. És valljuk be, ha nem szeret velem lenni, valószínűleg én sem neki. Lényegében normálisan nem is tudtam beszélni vele, mert 2 percenként félbeszakított, hogy megsértődhessen. Fájt, hogy így viselkedik, fájt, hogy haraggal akar elválni tőlem. Ki akart rohanni, mondtam, hogy akkor menj. Erre is megsértődött, azt hitte, rohanok utána én is. Haragudtam rá azért, hogy tönkreteszi az 1 év szép pillanatait azzal, hogy így válunk el. Az utolsó mondatom ez volt: Undorodom tőled, és attól, ahogy viselkedsz.

Tanulság? Ezen gondolkozom azóta is. Ha rögtön kidobom, nem törődve azzal, hogy szerelmes belém, talán meggyűlöl, és könnyebben vége számára. Viszont egy tanulság biztos: sose kezdj úgy kapcsolatot, hogy "persze, tök jó, pláne ha erről meg erről leszokik...". Még akkor sem, ha ő kéri, hogy segíts neki változni. Jöhet az MNK.

Timi