Ez túlfűtött, erős érzelmeket keltő történet, ezért hogy tompítsam, egy szép képet teszek ide nektek Mihalik Enikőről, amit a Yummie blogról loptam le.

Figyuszkáljatok: a fácsén is kérdeztem, hogy legyen a posztöréssel, legyen, ne legyen? Mondjátok meg mit tegyek!

 

Kolompárék egy átlagos hétfő estéje

nem, ez még annál is rosszabb. baszki.

a kapcsolat (ha lehet kapcsolatnak nevezni egy függőséget), 4 évvel ezelőttre nyúlik vissza. volt benne minden (többek között 2 év egymástól távol is), de ezzel most nem foglalkozunk, mert túl hosszú lenne. csak az utolsó cseppet írom le.
22. szülinapom alkalmából írt egy smst-t. (ekkor már fél éve külön voltunk, bár én sokszor nem bírtam magammal, és találkozni akartam vele. és találkoztam is. mert mindig az történik, amit az ember akar. ez az én betegségem.) megbeszéltük, hogy este találkozunk, mert mégiscsak a szülinapom van. mondom én. majd meglátjuk. mondja ő.
este a haverokkal megittam pár fényt az egészségemre. lehet nem kellett volna.
aztán odamentem. eleinte minden normális volt (bár azt hiszem ezt a szót esetünkben nem ér használni), zenét hallgattunk, beszélgettünk. aztán egyszer csak függöny le nála (ezt ő mondta utóbb), rámvetette magát, és tiszta erejéből fojtogatni kezdett. én sokkot kaptam. baszki. ezt ne már. ja igen, megígértem, hogy az igazat, és csakis az igazat írom, tehát. nem csak ő a hibás. szerinte szándékosan baszogattam és hergeltem fel, szerintem nem tudom mi történt. mert erre nincsen magyarázat, se mentség. ezt ő is elismerte. ott követtem el a következő hibát, hogy nem takarodtam el azonnal ezután. hanem ott maradtam. értitek ti ezt? mert én már rég feladtam.
aztán mondja hogy menjünk ki cigiért és borért. mondom rendben. elindulok, ő jön utánam. majd hirtelen megfordul, elkezd visszafelé rohanni mint az őrült, én meg persze utána, de akkor már üvöltve röhögtem. akkor attól fuldokoltam. ilyen a világon nincsen. a saját expasim menekül előlem és kizár. na, nekem se kellett több elkezdtem tiszta erővel az ajtót verni. Kolompárék egy ÁTLAGOS hétfő estéje. végül beengedett. én meg, mint aki jól végezte dolgát leültem nála. nem láttam az idegtől. elkezdtem vele üvölteni, hogy rohadnál meg papírzsákban.
az éjszakából csak képek vannak nekem is, neki is. szerintem sokkot kaptam.
tudom, hogy nem vagyok normális, de senki nem az. és aki azt mondja hogy ez nem igaz, az hazudik. ő se normális.
mégis úgy vagyok vele, hogy ez nem lehet reakció akkor sem, ha egy csaj ilyen elmebeteg. akkor sem lehet fojtogatni! komolyan mondom, ilyen a világon nincsen.
természetesen ott aludtam. természetesen ezek után már nem hagytam aludni csak azért sem. természetesen totál kikészült. és természetesen én is.
ja, igen, az első mozzanat lemaradt az elejéről. kibaszta a táskámat az ablakon a szomszéd kertbe. reggel jutott el az agyamig, (még ez is!) kimentem, kerítésen átmászás, megvan. veszteség: egy napszemü.
igen, ezek is mi vagyunk.
tegnap (egy napra rá) találkoztunk. nem engedtem hogy hozzám érjen. félek tőle és most már kb minden pasitól. meg tudtuk beszélni higgadtan (bár remegtünk az idegtől- az agyvérzés szélén), aztán elköszöntünk egymástól. ezt nem lehet tovább csinálni. és főleg nekem kell összeszednem magam, hogy ne keressem. de ez bazmeg, ez sokkolt. hihetetlen, hogy ilyeneknek kell történnie ahhoz, hogy az ember megértse. mert úgy tűnik, a szép szóból nem lehet.
hazajöttem, akkor már ő is otthon volt. fél 2-ig emaileztünk, megígértem neki hogy ma reggelig engedem meg ezt a tébolyt. utána vége. erre már nincsenek szavak.
viccesen megbeszéltük, hogy ő is leírja a saját szemszögéből. bár tudom mit gondol.
 
nem, nem vagyok elmebeteg. csak ő az, aki ilyen hatással van rám. legalább is nagyon remélem.

a gyomorfekély, az idegösszeomlás, az agyvérzés szélén. dászíp is a szerelem!