Ismét az első szerelem fájdalmas végébe futottunk bele. Én a szívemet adtam neked, / és az árából vettünk egy labdát / És mi együtt játszottunk éveken át, ugye.

Nagyon szeretem olvasgatni az oldalt, jó látni hogy nem én vagyok az egyedüli, akit elhagytak. Most már nekem is van egy említésre méltó szakításom (megjegyzem, ez alatt a bizonyos kapcsolatom alatt meg voltam róla győződve, hogy ezen az oldalon én csak olvasó leszek, nem beküldő. Ez is a szerelem vakságát és naivságát bizonyítja.)

Szóval. Adott egy lány, azaz én, zsenge, szerelmi téren nem túl tapasztalt 15 éves. És persze Ő, akkor 16 éves, szintén tapasztalatlan romantikus álmodozó. Helyszín (bevallom, nem túl ideillő): egy kocsma. Idő szerint 2007 egyik februári estéje. Senki ne húzza a száját, nem saját kedvemből leledzettem egy kocsmában ilyen idősen, a barátaim rángattak el magukkal, mivel épp kikosarazott a „szerelmem”, és magam alatt voltam. Ő pedig szintén a barátaival volt, az egyik haverja valami olcsó leszólító dumával az asztalukhoz invitált minket. Nekem elsőre feltűnt, pont az esetem volt, de nem vártam sokat, hisz nem voltak túl fényes tapasztalataim a hódítás terén. De, mint később kiderült, ő is kinézett magának.  Aznap nem történt semmi különös, de később megkerestük egymást a bizonyos közösségi oldalakon (részegen beírta a nevemet a telefonjába, kész csoda hogy helyesen), és msn-en folytatódott az ismerkedés. Hamarosan találkozni hívott, én majd kibújtam a bőrömből örömömben. A randi szuperül sikerült, órákat beszélgettünk, abszolút megvolt a közös hang, nagyon jól éreztük magunkat együtt. A következő találkozáson megtörtént az első csók is, én szárnyaltam. És persze ő is. Ezután következett majd’ egy év csodálatos boldogság. Mindkettőnknek ez volt az első komoly kapcsolata, és tényleg nagyon szerettük egymást, mondhatni betegesen. Szörnyen féltékenyek voltunk egymásra, szó szerint nem is nézett más lányra, se én más fiúra. Nem voltak ellenkező nemű barátaink, nem is beszélgettünk másokkal szinte, a barátainkat elhanyagoltuk. Sokat hibáztunk, de magával ragadott minket a szerelem, nem bírtunk egymás nélkül létezni. A szüleim, barátaim persze rosszallóan csóválták a fejüket, mondván, nem lesz ez így jó, de én konokul kitartottam, mondván: örökké együtt leszünk, ő nekem a legfontosabb. Sok veszekedést szült ez a helyzet, nem is csodálom így utólag. De nem érdekelt, mert tényleg boldogok voltunk, tervezgettük a jövőt, és a legfontosabbak voltunk egymás életében. Ha az ember elvonatkoztat ennek az irracionalitásától, akkor be kell látni, hogy tényleg szép az ilyen rózsaszín köddel elborított szirupos boldogság. (Csak nem működőképes.) Hihetetlenül naiv voltam akkoriban.

Ha kicsit érettebb vagyok, talán feltűnhetett volna pár dolog. De mint már említettem, elvakított a szerelem.

Minden egyes nap találkoztunk, az összes szabadidőnket együtt töltöttük. Suli után mentünk fel hozzá vagy hozzám, és estig együtt voltunk. Nem volt semmi másra időnk. Egy idő múlva már nem csináltunk semmi különöset, csak úgy elvoltunk és beszélgettünk. Alig jártunk el valahová, de én úgy voltam vele, hogy elég ha együtt vagyunk, mindegy, hol és mit csinálunk.  Ez így ment viszonylag problémamentesen olyan 10-12 hónapig. 9 hónap után megkérte a kezem. Tudom, talán hülyeségnek hangzik, de akkor tényleg komolyan gondolta, volt rendes gyűrű is. Azt mondta (körülbelül naponta 10szer), hogy én vagyok az igazi, velem akarja leélni az életét.

Aztán elkezdtek változni a dolgok, egyre többet veszekedtünk, leginkább apróságokon. Már nem az őrült féltékenysége/m volt a fő rizikófaktor, hanem az ő szabadságvágya. Azt mondta, nagyon szeret, de több időt szeretne egyedül, meg a barátaival. Én megértettem, de mégis rosszulesett (nagyon buta voltam, mondom), valahogy természetesnek tűnt, hogy ő meg én egyek vagyunk, szétválaszthatatlanok. Úgy éreztem, mindent megadok neki, amire szüksége lehet. Amikor beteg volt, mindig ápoltam, gondoskodtam róla, főztem rá, lestem a kívánságait. El kell mondani, hogy ő hihetetlenül romantikus volt, szintén mindent megadott nekem, elkényeztetett, nagyon jó dolgom volt vele. De nem is tudom, miért, talán az egyhangúság miatt, elkezdtek romlani a dolgok. (Érdekes, hogy ezt csak a szakításkor tudtam meg, én szinte végig felhőtlenül boldog voltam.) 15 hónapja voltunk együtt, amikor elment egy osztálykirándulásra. Akkor nekem semmi se tűnt fel, repesve vártam a pályaudvaron, amikor jött haza. Az első jel volt, hogy nem örült nekem. (megjegyzem, az azelőtti táborba engem is magával akart vinni, annyira nem bírta nélkülem, és rengeteget telefonáltunk, nagyon hiányoztam neki.) A fáradtságra fogta. Később össze is vesztünk, azt mondta, megismerkedett pár lánnyal és tartja majd velük a kapcsolatot. Én higgadt maradtam, mert akkorra beláttam, hogy nem fojthatom meg őt a féltékenykedéssel, de mégis összekaptunk, mint később kiderült, a feszültsége abból adódott, hogy már szakítani akart. Másnap következett el az, amiről akkoriban sose hittem volna: a szakítás. Fontos, hogy én ekkor még mindig töretlenül hittem, hogy ő az igazi, és bármi problémánk van, meg fogjuk oldani, mert igazán szeretjük egymást.

De szakított velem. Arra hivatkozott, hogy megváltoztam, hisztis lettem, és nem tud bízni abban, hogy megváltozom. Életem legszörnyűbb napja volt, teljesen kikészültem, senkinek sem kívánom. Akkor úgy éreztem, elvesztettem az életem értelmét. Reménykedtem még az újrakezdésben, olyanokat mondott, hogy legjobb barátja vagyok, és mindig megmaradunk egymásnak, meg majd keresni fog, de én ne keressem. 3 héttel később láttam őt egy régi kedvenc helyünkön - csajozni. Addig kegyetlenül szenvedtem, de onnantól eljutottam a dühig, és nem akartam már visszakapni.

Ez lassan egy éve történt, azóta mosolyogva gondolok vissza rá, mint az Első Szerelem Végére, és sokkal érettebb lettem.