Én 27 nő, ő 36 férfi.

Kollegák voltunk. 4 évig. Elsőre roppant unszimpatikus volt. utána jó 3 és fél évig fel sem tűnt. Sosem kereszteztük egymás útját. Ő harsánynak tűnt, én csendesnek tűnök. Aztán kaptunk egy félig közös munkát. Megtetszett a mosolya :). Kiderült, hogy udvarias. Elkezdtünk beszélgetni. Azt hiszem mindkettőnk döbbenetére voltak közös témáink, közös hobbijaink. Egy-két találka, randi után összejöttünk. Utána nagyon felgyorsultak a dolgok, a maradék szabadidőnk szinte minden egyes percét együtt töltöttük, én néha úgy éreztem, megfulladok. Ő féltékeny típus volt, én meg szerettem volna, ha nem minden külön töltött program után tartott volna kínvallatást. Fiú barátaim vannak főleg, ez őt nagyon zavarta. Sok mindenben különböztünk. Számomra ő érzelmileg borzasztóan felszínes és sekélyes volt, számára én iszonyatosan érzékeny és hisztis. A világ számomra szörnyű dolgai érdekelték őt nagyon, szerette a beülős helyeket, a piát, és a bulizás neki ivást jelentett, sok ivást. Engem a természet kötött le, az állatok, a családom és a barátaim, és a piát nagyon rosszul bírom :). Ő a legtöbb emberrel lenéző, én inkább elnéző. Én szerettem volna az életem bizonyos részeit megtartani magamnak, ő azt akarta, hogy mindent együtt csináljunk. Én nem akartam mindig vele lenni.

Ja, volt még valami, ami nagyon zavarta. Van egy macskám. Eleinte úgy tűnt, szerette, gügyögött neki, simogatta, szeretgette. Egyszer csak kiderült (teljesen véletlenül), hogy ki nem állhatja.

Itt is előjött a különböző értékrendünk. Az ő otthona múzeum-számba ment, az enyém maximum kényelmes és tiszta volt.

Rengeteget veszekedtünk, amikor éreztem, hogy valami nem stimmel, szóbahoztam. Gyűlölte a vitát, a konfliktusokat. Ő szerinte szerettem veszekedni. Hát utáltam.

De a kémia működött, és a szerelem tombolt, amikor épp nem öltük egymást. Amikor igen, akkor viszont borzasztó dolgokat mondtunk egymásnak. 

Azt hiszem, az ő nevében is mondhatom, szerettük egymást, közös jövőt terveztünk. Gyerekeket, akiknek már a nevük is megvolt :). Talán ezért volt annyira nehéz meglátni, hogy egyáltalán nem illünk össze. Ő nem változott, én sem, és ez így van rendjén, mert az emberek nem változnak. Idomulni is alig idomultunk, de az kínkeserves volt. Eltelt így másfél év, küzdöttünk. És akkor jött egy kényszerhelyzet. Költöznöm kell. Hozzá nem mehetek a macskával. Macska nélkül imád, azzal együtt nem mehetek, de ő velem akar élni. Szabaduljak meg tőle. Választás elé állított, én úgy éreztem, ki akar belőlem szakítani egy darabot, elvenni tőlem valamit, ami fontos részem. Választottam. Nem őt, hanem magamat. És a macsekot :). Ő nem volt hajlandó lemondani valami számára fontosról, és én sem. Azt hiszem, ez így 1-1. Ha ennyit nem tudunk megoldani együtt, felesleges az erőlködés. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. 

Szakítottam vele. Mindig úgy gondoltam, egy kapcsolatnak nem arról kell szólni, hogy elveszünk egymástól dolgokat, hanem hogy gazdagítjuk egymás életét. Most úgy érzem ő csak elvett tőlem. Sokat. Ez még lehet változni fog, de jelenleg sajnálok minden közös időt, sajnálom, amit magamtól vettem el érte, sajnálok mindent, amit azért tettem, hogy neki próbáljak megfelelni.

Most őt nagyon szívtelennek látom és bánom, hogy valaha erőltettem, hogy mi ketten...

Ha valaki magára ismert, bocs. Csak jól esett leírni.