Őszintén szólva ez a lány lehet, hogy szép meg érzékeny, de a sztori alapján full idiótának tűnik. Never go full retard!

Az én történetemben nincsen szakítás, legfeljebb lerázás, mivel a lánnyal soha nem is jártunk. Sőt frappáns kiszólások se nagyon vannak, inkább csak szerencsétlenkedéssel teli, tragikomikus plátói epekedés. Illetve egy kérdés a végére: ha életed nője csak akkor találkozna vele, ha nem randicéllal hívod, akkor ér/van értelme hazudni?

Szóval az úgy volt, hogy pár évvel ezelőtt új munkahelyre kerültem, ahol kezdetben nem igazán éreztem jól magam. Aztán rövidesen egy céges rendezvényen találkoztam vele (nevezzük csak úgy, hogy „a lány”), akibe első látásra azonnal beleszerettem, pedig ilyesmi egyáltalán nem fordul gyakran elő velem. Beszélgettünk és táncoltunk is, aztán megint beszélgettünk kb. hajnal 3-ig, és semmi nem történt ugyan, de nagyon szívmelengető éjszaka volt. Akkoriban még épp egy nagyon rossz véget ért kapcsolatomat hevertem ki, ami miatt jóideig egyáltalán nem is volt kedvem lányokkal ismerkedni, de ez az éjszaka valahogy visszaadta a hitemet (és bár totál mellékes, de innentől kezdve kezdtem el az új munkahelyem is megszeretni). A lány nagyon érdekes és kedves volt, és nekem úgy tűnt, hogy ő is jól érezte magát a társaságomban.

Megteltem optimizmussal, így a következő héten el is akartam hívni randizni. Előtte viszont sajnos ránéztem még az iwiw-lapjára: na hát erre hidegzuhany, státusza: „kapcsolatban”. Tettem még egy vérszegény kísérletet, hogy elhívjam beülni valahová munka után, de kimentette magát valami ürüggyel, hogy épp miért nem ér rá. Beláttam, hogy ezt most butaság volna erőltetni, de azért elhatároztam, hogy a közelében maradok.

A történet szempontjából szerintem fontos, hogy a lány ritka szépség, szóval biztosan hozzá van szokva, hogy rengeteg pasi ostromolja. Viszont az volt a benyomásom, hogy neki ez talán inkább teher is valamennyire, mert mindemellett nagyon érzékeny is. Valahogy ez a tulajdonsága fogott meg egyébként a leginkább. Hogy ő mit gondolt rólam különben, az számomra tökéletes rejtély: kedves volt velem és nevetett a poénjaimon, de mondjuk mindenkivel alapból is elég kedves.

Szóval próbáltam reálisan felmérni a helyzetet, és így maradtam ennél a „közelben maradni” stratégiánál. Igen ám, csakhogy sajnos ez sem volt egyszerű: nem volt közvetlen munka- vagy szakmai kapcsolatunk, más helyen dolgoztunk sőt, összesen heti egy alkalmam volt a vele való találkozásra, ráadásul egy csomó más kollégával közös meetingen. Munkahelyi ebéd is teljességgel kizárva. Így hát az összes esélyem a heti meetingek utáni pár perc volt az épületből a metróig, és mint írtam, a kollégák miatt még azért is ügyeskedni kellett, hogy legalább ennek egy részét kettesben tudjam vele beszélgetni. Ügyeskedni, hogy mondjuk pont egy liftbe szálljunk be, vagy hogy pont akkor végezzek a bankjegyautomatánál, amikor ő jön (bosszús arccal ötször lekérdezve a számlaegyenlegem, miközben mögöttem a következő vevő már anyázik stb.). Arról nem is beszélve, hogy mi fér bele egy ötperces beszélgetésbe a felszínes jópofizáson kívül? Itt jópárszor sikerült is előadnom szerintem Chandlert a Jóbarátokból, mármint azt, amikor stresszhelyzetben folyamatosan idiótaságokat beszél… Borzasztó tragikomikusnak éreztem magam ezzel a sok bénázással, pedig már nem vagyok tínédzser, meg annyira tapasztalatlan sem.

Hja, aztán telt-múlt az idő, és hát kövezzetek meg, de néha-néha ránéztem az iwiw-profiljára. Kb. kéthavonta egyszer, az még nem beteges, nem? Innen is tudtam meg például, hogy szokott salsázni, úgyhogy én is elkezdtem tanulni, hátha egyszer majd úgy alakul... Közben meg azért éreztem, hogy ez is egy csöppet szánalmas valahol, mert mások inkább azért járnak táncolni, hogy ott helyben szedjenek fel csajokat, nem pedig majd valamikor esetleg a jövőben egyszer... Mindenesetre egyszer csak látom az iwiwen, hogy a státusza megváltozott kapcsolatbanról „rejtettre”.

Na, erre nyilván fellángolt bennem a remény. Vártam egy kicsit, aztán ismét megpróbáltam randira hívni. De persze erre is csak így kutyafuttában volt lehetőség, szóval úgy alakult, hogy a metróban kérdeztem meg, hogy lenne-e kedve velem valamikor beszélgetni. Erre jött a visszakérdés, hogy mi célból? Hát, mondom, ismerkedni, barátkozni... Hát akkor az sajnos nem jó, mert neki párja van, nagyon sajnálja. A mondat végénél értünk a mozgólépcsőhöz, ő fellépett rá, én pedig szó szerint földbe gyökerezett lábbal, bénultan állva maradtam a mozgólépcső aljában és csak néztem utána. Tovább súlyosbítva a dolgot, a legközelebbi találkozásunkkor exkuzáltam is magam emiatt a számára esetleg kellemetlen közjáték miatt, de azt mondta, semmi baj, és még vigasztalóan végig is simított a karomon...

Az eszemmel tudtam, hogy ideje lenne feladni a dolgot, de valahogy még bíztam a váratlan fordulatban. A heti meetingeken továbbra is találkoztunk, bár úgy alakult sajnos, hogy sokkal ritkábban, de a rövid, munka utáni beszélgetéseink megvoltak, a kapcsolat tehát a korábbi formában úgy-ahogy fennmaradt. Közben össze-összejöttem más lányokkal, de valahogy egyikük sem fogott meg igazán. 

Aztán telt az idő, egyszer csak hallom egy másik kolléganőtől, hogy a lány már pár hónapja szakított a barátjával és azóta sincs senkije. Na, remény megint felizzik ezerrel... Vártam még egy ideig, majd megint elhívtam találkozni. Erre megint csak ugyanez a kérdés: mi célból? Illetve ezúttal kicsit konkrétabban is: randicélból? Nálam megint kékhalál: öööö, hát, persze, igen. Hát akkor a válasza továbbra is az, ami korábban volt. Annyi különbség volt csak, hogy most legalább nem ragadtam ott a mozgólépcső aljában, hanem felszálltam az éppen érkező metróra, de valahogy ezt nem tudom a fejlődés jeleként értékelni.

Egy ideig azon őrlődtem, hogy milyen béna voltam, mert talán ha azt mondom neki, hogy egy kiváló multilevel-marketinghálózat termékeit szeretném a figyelmébe ajánlani vagy valami hasonlót, akkor talán igent mondott volna legalább egy randira… :))  De aztán rájöttem, hogy biztos csak egyszerűen nem jöttem be neki. Hát ez van…