Hosszú, szomorú történet következik. Két dolog: még tart a fürödjélle-játékunk itt, illetve ne feledjétek, szenteste találkozunk.

Szenteste @ 400, gyertek
 

Két ember, munkahelyen.

Barátok, mindent megosztanak egymással, mert mindketten ugyanabban a cipőben járnak – csak a másik oldalon.

Egyikük – a Pasi – nős, és szakítani készül a szerelmével,az életében levő Másik Nővel, mert nem tudja felrúgni a családja életét. Másikuk – a Nő – válófélben, és szerelme NEM ENNEK a pasinak, hanem egy másiknak. Aki nős, és nem tudja felrúgni a családja életét…

No, ők ketten leveleznek. Vak vezet világtalant.

Ahol a bekezdés előtt „P” van, azt a Pasi írja a Nőnek. Ahol „N” , azt a Nő a Pasinak.

Ja, és én volnék a Pasi.
 
 Itt kezdődik.

<P>Lehet, hogy nem kérded, mert Te is pont ezt érzed, de hogy milyen érzés? Szakítani – vagy készülni rá - azzal, akit nagyon szeretsz?

Gyomorszájba toluló fájdalom, mint amikor hasba öklöznek. Kiáltanál, de nem lehet. Vissza kell nyomni, erővel. És onnan indul a kisujjig hatoló zsibbadó kín.

És bezárulsz a saját elmédbe, alig látsz ki belőle, mintha minden lassított felvétel lenne, pedig te működsz így…

Szánalmas, nem?

<N>Nehéz ez a dolog nagyon, de ha már több a fájdalom, mint a jó, akkor lehet tényleg az a megoldás, hogy vége legyen.

Viszont van egy jó szlogenem, amivel ismét össze tudlak zavarni?

Ne próbálj meg "nem szeretni". Ez lehetetlen és csak még több fájdalmat okoz. Hol van az leírva, hogy ha nem viszonozzák,
nem szerethetünk? Szeress minden egyes idegszáladdal, még akkor is ha a másik nem lehet a Tiéd.
Igy legalább nem az elnyomott szerelem fáj,hanem a szertefoszlott illúzió, hogy "megkaphatod" a másikat.

<P>Igen…erre kérdezte azt, hogy és ez nekem elég? Hogy bennem van Ő, és szeretem?

Nem, nem elég. Nagyon vágyom Rá.

De nem tudok kitörni és kilépni a saját árnyékomból. Nem tudom felrúgni a gyerekeim, a családom életét. Nem tudok kötelességszegő lenni.

Szeretem Őt, szerelemmel.

A „nem lehet szeretni” mérgező fájdalmát fel fogja váltani egy másik, „tisztább” és égető fájdalom.

És lesz két boldogtalan ember, egymástól jó messze.

És Ő egyszercsak majd megtalálja a boldogságot valaki mással. Még ha most nem is hiszi ezt.

Remélem, hamar megtalálja, és elfelejt engem.

De erről már nem akarok majd tudni. Viszont ez benne a legszarabb…:(

Tudod, számtalan szakításaink közül volt pár, amikor kimondtam, és úgy volt, hogy vége.

Aztán úgy éreztem, belenyugszom, és úgy éreztem, mondjuk aznap, hogy ennek így kell lennie, nem lehet másképp…

Aztán másnap csak öklendeztem a fájdalomtól. Vagy sírtam.

Hát mi ez? Normális ez?

Vagy elmentünk moziba Feleségemmel, és volt egy rövid pár másodperces jelenet, ami vad szexet ábrázolt. És az villant be, hogy nemsokára lehet, hogy Ő is, csak mással…

…és rosszul lettem, ott, a moziban, és majdnem ki kellett menjek a filmről, aztán otthon csak ittam…

…hogy lehet ezt elviselni?
 
<N>sehogy. De nem szabad ennyit morfondírozni, mert ez fel fog őrölni téged.

Aggódom érted.

<P>Az is gáz, hogy: azt mondom Neki, hogy vége – és hazamegyek, és ideges vagyok. Mindenre. (A gyerekekre nem, persze…) Aztán látom, hogy Feleségem szenved, és szinte könyörgőn néz – és néha könyörgőn mondja is – hogy szeressem. Néha sír. Én pedig sajnálom. Fekszik az ágyban reggel, nem szól, csak látom, hogy szenved. És nem akarom bántani. Mert nem tett semmi rosszat. „Csak” van olyan, amiben nem illünk össze.

És ugyanazt mondja, amit a Kedves.

Hogy nem tud nélkülem élni. És kétségbeesés van a hangjában és a szemében…

…ami átragad a gyerekekre…

És mi lesz a vége az egésznek?

Beletemetkezem a munkába, hogy ne mindig ezen gondolkodjak, aztán hazamegyek, és még Feleségem is Őt fogja eszembe juttatni.

És aztán…? Ő azt mondta régebben, hogy aztán majd egyre kevesebbett fogunk egymás eszébe jutni. El fog tenni mindent szem elől, ami rám emlékezteti, és nekem is ezt kéne tennem.

Csak nem fog menni.

Mert bármi, amit ezentúl tenni fogok, titokban őmiatta lesz, őérte lesz: neki fogok akarni megfelelni, az Ő ízlésének, az Ő mosolyának, az Ő érzéseinek.

Ha megzuhanyzom, Neki zuhanyzom, Neki veszem fel a legszebb ruháimat, Neki illatosítom ki magam.

És ha valami vidám dolgot fogok tenni, az fog eszembe jutni: Vele kéne tennem.

Minden fényképet Neki fogok csinálni.

Az életem apró, mindennapos semmitmondó novellái mind Neki fognak szólni.

Így megy ez.