Túl voltam egy hat és egy két éves kapcsolaton, két költözésen mikor megismertem.

 

Sziasztok! Nos az én történetem meglehetősen egyszerű..... arról szól, hogy hajlamosak vagyunk nem felismerni az igazi értéket.... hogy rossz időben rossz dolgokat teszünk... és pont azzal a lénnyel, akitől a legtöbb szeretetet és törődést kapjuk. Túl voltam egy hat és egy két éves kapcsolaton, két költözésen mikor megismertem Őt igazán..... a szokásos munkahelyi stressz sem volt éppen építő jellegű. A lényeg, hogy gyakorlatilag káosz volt az életem de ennek ellenére beengedtük egymást. Furcsán tökéletesen működött közöttünk az összhang...mintha egyszerre rezegtünk volna. Ő teljesen nyitott volt felém és én is jól éreztem magam a bőrömben. Azonban a lényeget nem ismertem fel...... azt hogy megtaláltam...... megtaláltam azt a nőt, akinek végre nem a műköröm vagy a legújabb divat volt a fontos. Nem a fehér Jaguár és nem az elit éttermek látogatása. Az igazi, belső értékekre figyelt. Igen... talán lehettem volna én...talán jók lettünk volna együtt...... de ekkor a szívem még zárva volt. Képtelen voltam figyelni rá. És az előző csalódásaim miatt a szerelemnek még a gondolatától is menekültem. Ez lett végül a szakítás oka. Elküldött....... Körülbelül egy héttel később megkeresett...... szomorú volt és arra kért beszéljük meg....talán helyrehozható. Mai napig sem tudom miért de nemet mondtam. Egy két hónappal később persze rendeződtek a dolgaim. A múltból hozott szemét leülepedett........................ ekkor ismertem fel milyen kincset tékozoltam el. S most úgy áll a dolog, hogy valószínűleg helyrehozhatatlan. A fájdalomról nem beszélnék ha megengeditek. Ezután persze következett a jó magyar szokás......: önpusztítás! Ez eltartott egy ideig. Mára elegem lett az önsajnálatból és rendbe szedtem az életem. Egy kis képzelőerővel e történetre illeszthető egy régi, kedvenc bölcsesség: " Soha nem felejti el a leckét az, akit a gyötrelem tanított emberségre "