Hosszú vita után ráálltam, de kijelentettem, hogy a gyerekek nem kerülnek a nevére, hanem az enyémre. Belement.

Sziasztok! Rövid leszek és tagolt. :) Azért hagyott ott az élettársam, mert nem mentem hozzá, de kezdem az elején. Megismerkedtünk, egymásba szerettünk, összeköltöztünk. Egy év múlva úgy döntöttünk, családot szeretnénk. Szóltam neki, hogy házasságban szeretném felnevelni a gyerekeinket. Szó sem lehet róla, a házasság csak papír, és kötelezettség. Miért, a közös élet nem? Hosszú vita után ráálltam, de kijelentettem, hogy a gyerekek nem kerülnek a nevére, hanem az enyémre. Belement.

 

Néhány hónap múlva megfogant az első baba, a kisfiunk. Nagy volt az öröm. Amíg állapotos voltam, többször is figyelmeztettem, hogy tartom magam a megállapodáshoz, és a saját nevemre anyakönyveztetem a lurkót. Nem nagyon érdekelte. Kifestette a gyerekszobát, összeszerelte a kiságyat. Eljött a nagy nap, megszületett a kisfiunk. Nem apás szülés volt, de közvetlenül utána berontott a szülőszobába, és szinte örömtáncot járt, még egy nővért is majdnem fellökött. Néhány napig eltartott ez a mámoros állapot, aztán jöttek a gondok.

 

A nevére akarta venni, én meg nem engedtem. Megegyeztünk. Több esélye is volt, hogy meggondolja a házasságot, mielőtt ez bekövetkezik. Nem tette. Három nappal a szülés után a következő szavakkal kérte meg a kezem: "Jól van, az én fiam, rendes családban fog felnőni. Esküdjünk meg." Köszönöm, nem. A kórházból már úgy mentem haza, hogy ő elköltözött. Azóta is alig látogatja a fiunkat. Apasági teszttel meg hasonlókkal fenyeget, és persze azzal, hogy elpereli a kicsit. Kompromisszumot kötöttünk: én nem kapok gyűrűt, ő meg nem adhatja a nevét. Kár, hogy csak azzal a résszel volt baja, amit neki kellett volna bevállalni.