De én nem is gondolkodtam ilyeneken, mert tényleg nagyon jó volt vele, és úgy gondoltam, teljesen mindegy, hogy most vagy öt év múlva alapítunk-e családot.

Sziasztok! A blogot utoljára akkor olvastam aktívan, amikor az előző barátnőmmel való szakításomat tervezgettem. Ennek lassan 2 éve. Most azért jöttem fel rá megint, mert engem raktak ki, hirtelen. Gondoltam megosztom a sztorit. Tavaly nyáron ismerkedtünk meg egy kiránduláson – ő akkor majdnem 21 volt, én 27. Kapásból az első este összejöttünk, amint megismerkedtünk. Én bevallom, csak egy egyéjszakás dolgot akartam, ráadásul nem is volt az esetem. Aztán az egy éjszakából nem sok minden lett némi markolászáson kívül, ugyanakkor rájöttünk, hogy talán folytatnánk. Kiderült ugyanis, hogy az értékeink, a világnézetünk, és az ízlésünk is nagyon hasonló, így már néhány hét alatt is elkezdtük magunkat (és egymást) nagyon jól érezni együtt. Nekem már ő a sokadik kapcsolatom, neki viszont én az első komoly. Egyetlen gond volt csupán, mégpedig az, hogy a korkülönbségből és a helyzetünkből fakadóan kicsit mások voltak a terveink. Én elég problémás családból származom, így nagyon hamar a saját lábamra kellett állnom; mivel régóta dolgozom, már önálló lakással, és nem túl magas, de elégséges fizetéssel rendelkezem ahhoz, hogy gyerekeim legyenek. És szeretnék is. Ő ugyanakkor irigylésre méltóan normális család sarja, 21-22 évesen még élheti a felhőtlen diákéveket, és nem kell azon morfondíroznia, hogy a szülei ölelő szárnyai nélkül vajon milyen is az élet. Amit én nagy szerencsének gondoltam, hogy a „felhőtlen diákévek” nála nem a bulizásból, hanem tanulásból, zenéből és néha valami kis diákmunkából álltak. „Milyen érett, komoly lány!”- gondoltam emiatt. A szülei pedig imádtak, és a lányuk jövendőbeli férjeként kezeltek. Tetszett a helyzet. A kettőnk között fenn álló ellentmondást én talán rosszul kezeltem. Ugyanis – bár szerettem volna szorosabbra fűzni a kapcsolatunkat legalább egy összeköltözéssel – tudtam, hogy ő erre még nem érett meg. Erre többször is finoman utalt, pl. olyanokkal, hogy elmondta, mennyire jó érzés, amikor hazamegy, otthon van a család, lehet velük beszélgetni stb. – ezzel elvette a kedvemet persze attól is, hogy egy összeköltözést felvessek. Úgy gondoltam, hogy ha ilyen kérdések egyáltalán nem kerülnek szóba, azzal járok a legjobban. Közben persze látta az én baráti körömön, hogy minden másodiknál család, gyerek stb. De én nem is gondolkodtam ilyeneken, mert tényleg nagyon jó volt vele, és úgy gondoltam, teljesen mindegy, hogy most vagy öt év múlva alapítunk-e családot. Valójában a világ végére is elmentem volna utána, ha azt érzem, hogy ezzel boldoggá tehetem. Igyekeztem neki apró meglepetéseket szerezni, a kedvében járni – és azt láttam rajta, hogy ettől boldog. Nagyon szép élményeket gyűjtöttünk együtt, sokat utaztunk, a barátaim szerették, és az övéi is engem. Aztán jött a vizsgaidőszak. Szétstresszelte magát, keveset találkoztunk, de nem gyanakodtam, mert tudtam, hogy kiborul, ha nem lehet éltanuló (világ életében osztályelső volt). A vizsgaidőszak végéhez közeledve aztán egyszer csak bejelentette, hogy szeretne egy kis szünetet tartani, mert „magával nincs kibékülve”. Hidegzuhany. Eltelt három hét, nem találkoztunk, egyszer beszéltünk telefonon. Utána még egyszer találkoztunk, amikor is közölte, hogy már nem szerelmes, és így nem tudja tovább csinálni. Itt állok értetlenül, mint egy megrágott marharépa. Nem értem a helyzetet. Szeretem, hiányzik, de lassan elfogadom, hogy vége. Nem először szakítottak velem, úgyhogy Dunának menni talán nem fogok, de nagyon rosszul esik. Jönnek a kétségek, hogy biztos valamit én nem vettem észre, vagy már az elején tudnom kellett volna, hogy ez halálra van ítélve… nem tudom. Valamelyik nap az anyukája írt egy névnapi köszöntő sms-t – szerintem neki jobban hiányzom, mint a lányának. Megrágott marharépa