Neki ott van az a lány, az a sorsa, hogy rá várjon, nekem ott van az exem.

Tehát, kapcsolatban élek már két éve, mikor is érezni kezdem, hogy nem lesz így minden jó, fiatal vagyok, 19 éves, ő meg 20. Hova siessünk? Első komoly kapcsolatom volt. Közben próbáltam nyitni új emberek felé, ismerkedtem, szigorúan barátilag. Újra elkezdtem beszélgetni volt ismerősökkel. Egyikük ugyanabban a focicsapatban játszott, mint a barátom, sokszor találkoztunk, köszönő viszonyban voltunk, de nem beszélgettünk. Érzékeny fiú volt, vicces és mindig tudott okosat mondani. A másik fiúval múltunk volt, amolyan gimnazista-féle szeretlekes játékot játszott, ami nekem nem jött be, és a próbálkozásaira sem válaszoltam aztán. De most hogy hetven kilométerre költözött, nem láttam akadályát, hogy beszélgessünk. Mindhárom fiú ismeri/ismerte egymást, a másik kettő szinte testvéreknek számítottak, nem volt gond, féltékenység alig. Egyre többet találkoztam újdonsült barátaimmal, mikor is egyetlen jól irányzott kérdés az akkor már két és fél éves kapcsolatom végét jelentette. Szépen váltunk el, kihűlt a dolog. Nem értettem, miért nem vagyok letörve, két nap alatt szinte kihevertem, úgy éreztem nem vagyok emberi, sem érdemes arra, hogy bárki bármikor megszeressen. Sokat jártam egyes számú baráthoz, a focistához. Beszélgettünk. Valahogy mindig el tudta érni, hogy hülyének érezzem magam mellette, ami nem volt szándékos, de minden érvemet a földbe döngölte egy pillanat alatt, de meghallgatott, tanácsot adott, úgy éreztem fontos vagyok. Tudtam, hogy szenved egy lány miatt. De imponált nekem. Aztán két héttel a szakításom után elkezdett furcsán viselkedni, jöttek az sms-ek, hogy mennyire szeretne velem lenni,… Másnapra találkát szerveztem a barátaimmal, mert azt hittem, programja van. Hát nem volt, de én már nem tudtam lemondani a sajátomat. Nem baj, találkozzunk utána. Nagyon rég nem éreztem magam olyan jól, mint aznap este. Reggel hétkor feküdtünk le aludni, addig beszélgettünk, le nem vettem volna róla a kezem. Reggel aztán jött a fekete leves. Nem tudjuk megoldani. Neki ott van az a lány, az a sorsa, hogy rá várjon, nekem ott van az exem, milyen kis idő telt el azóta – ezek mind az ő indokai voltak. És akkor ott van még a harmadik srác, akiről tudja, hogy szerelmes belém. Nem teheti. Akkor láttam először sírni. Aztán mégis megtette. Rá HÁROM napra, mindketten beállítottak hozzám. A harmadik nem tudott rólunk. Kellemesen elcsevegtünk, és amikor magunkra hagyott minket, nem kellett semmit mondani a focistámnak, tudtam, hogy mardossa a bűntudat. De nem mondott semmit, csak azt, hogy majd holnap kereslek. Nem keresett. Ráírtam msn-en, azt mondta most nem jó, majd. Rá két napra feljött hozzám, bocsánatot kért, azt mondta nagyon jól érezte magát. Azt hittem mindjárt pofán vágom. Ezzel le is tudta. Sírtam, mint még sose, kiküldtem a szobából. Majd visszajött, hogy ő ezt nem így akarta. Nem a legfinomabb stílusban elhajtottam. Utána próbáltam vele beszélni, hogy ha egy héttel ezelőtt, még minden rendben volt, akkor most mi változott?! Beszéltünk utána, találkoztunk is, de nagyon fájt. Nem azért, mert olyan sokat jelentett az egész, hanem mert kiadtam magam neki, minden gondolatomat ismerte, és aztán nem kellettem neki, és annyi nem volt benne, hogy egy okot mondjon nekem, hogy miért, mert azóta sem tudom pontosan, hogy csak én voltam ennyire naiv, vagy ő tud ennyire játszani.