Nagyon sajnálom, de úgy veszem észre, hogy több fájdalom forrása az együttlétünk, mint amennyi öröm.

A történet idején 26 éves voltam, egy évvel egy hosszú kapcsolat befejezése után. A srác 28 volt, körülbelül 8 hónappal a találkozásunk előtt vált el a feleségétől. Ismertük egymást, de korábban nem tartottuk a kapcsolatot, így nagyon megörültünk, mikor kiderült, hogy együtt kezdünk el egy másoddiplomás képzést. Az egyetemen sokat beszélgettünk, a szünetekben rengeteget nevettünk - a nem túl vicces órák ellenére is. Nagyon jól éreztük magunkat együtt, így egyre több sulin kívüli programot is szerveztünk. Mindketten elhittük, hogy van jövője a kapcsolatunknak. Később kiderült, tévedtünk. Legfőképpen én. Teltek-múltak a hónapok, és szép lassan kezdtem azt érezni, hogy beleszerettem. Aztán a semmiből jött a szakítós sms: „Mikor elmentél, nagyon rosszul éreztem magamat. Azt éreztem, hogy hiányzik valami, és sajnos rájöttem, hogy Kata az. Annak ellenére, hogy nem szeretném soha életemben látni és talán ő az egyetlen ember, akit utálok a világon, mégis van még valami a régi érzelmekből. Ez rossz. Úgy éreztem, hogy kezdek rendbe jönni, de az utóbbi időben megint kezdek becsavarodni. Nagyon sajnálom, de úgy veszem észre, hogy több fájdalom forrása az együttlétünk, mint amennyi öröm. Te erről nem tehetsz. Én nem vagyok kész, talán nem is leszek soha. Valószínűleg őt kerestem és valamiért benned meg is találtam, ezért mertem belekezdeni. Nem tudom, mi legyen. Lehet, hogy jó volna megbeszélni, de azt is elfogadom, ha nem szeretnéd. Szia.” Megértettem, elfogadtam.