A lány (én) 16, a fiú, - nevezzük C-nek- 20. Közös barátokon keresztül ismerkedtünk meg a kapcsolatunk kezdete előtt pár hónappal, de nem igazán foglalkoztunk egymással. Igaz, nekem tetszett Ő, de neki még volt akkor barátnője. Aztán egy át msnezett hét után, múlt év májusában összejöttünk.

Tudni kell, hogy nekem ez volt az első kapcsolatom. Előtte, még egy moziba, fagyizni járós, kézfogós sem volt. Nem mintha nem lettek volna „jelentkezők”, de úgy voltam és vagyok is vele, hogy ha barátságon kívül nem érzek semmit egy pasi iránt, minek hülyítsem…

Minden szépen indult, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Rengeteg közös program, hirtelen (számomra) új közös baráti kör, bemutatás anyukámnak, napi 10 szerelmes sms, elválás után, éjszakába nyúló szerelmes beszélgetések msn-en…És néhány hét elteltével, az első szex… Mire idáig jutottunk, utána meg főleg, biztos voltam abban, hogy megtaláltam az álompasit, akivel ha életünk végéig talán nem is tart majd a szerelem, de hosszú és boldog kapcsolatra számíthatok.

Július végén C. elutazott pár napra, egy munkahelyi tanfolyamra. Én, mint hűséges „szalmaözvegy” szinte a lábamat ki nem tettem itthonról. Talán egy unalmas pillanatomban jutott eszembe, hogy belepillantok az iwiw-es postaládájába. ( A jelszót ide, és az összes egyéb személyes elérhetőségéhez, Ő maga adta meg, mintegy jelezve, hogy nincsenek előttem titkai. Ha lettek volna sem történik semmi, mert egészen addig, eszembe sem jutott élni a lehetőséggel.)

Tíz másodperccel később, nagyjából agyhalottnak éreztem magam. Az utolsó elküldött üzenet élete nagy szerelmének Sz.-nek szólt, akiről én – akkor még úgy gondoltam – mindent tudtam. Egy pillanatig sem voltam féltékeny; a kapcsolatuk fél éve véget ért, ami maradt, az a közös gyerekkorból eredő barátság… Ehhez képest az üzenet arról szólt, hogy C. szereti és hiányzik neki, folyton rá gondol a vidéki okítás alatt, de nincs szüksége már rá. Amikor öt percre képes voltam abbahagyni a bőgést, küldtem neki egy sms-t , hogy amíg távol lesz, döntse el: én vagy Sz.

Tudtam, hogy felhívni nem tud majd, mert a kártyáján sosem volt pénz, de egy közös barátunkkal beszélt. Neki azt mondta, hogy fogalma nincs, mire gondolhatok, teljesen ki van borulva, alig várja, hogy beszélhessünk.

Másnap végül én hívtam fel tisztázni a dolgokat. Megesküdött, hogy rémeket látok, igen barátilag szereti a régi kedvest, de neki nem kell már Sz., csak engem imád, hiszen épp ezt írta meg neki. A történet és a magyarázat, „leverte a lécet” mindenkinél akinek csak elmeséltem, de én hinni akartam neki.

Folytattuk, mint ha mi sem történt volna. Egy probléma volt: innentől kezdve nem tudtam benne megbízni. Folyamatosan elolvastam az sms-eket, amiket netről küldött, ha nem volt velem rögtön azon agyaltam, hogy biztos megcsal és estéket sírtam végig, amikor elment bulizni nélkülem. A baj az, hogy ezeket nem mondtam el neki. Részben azért, mert valójában semmiféle gyanús jelet nem találtam, részben mert tudtam, hogy gáz, amit csinálok. Azzal együtt, hogy tudta; olvasgatom a dolgait. Elintézte annyival, hogy Őt nem zavarja, ha engem megnyugtat, olvasgassam. Ha mégis szóba kerültek a félelmeim, akkor megnyugtatott; ha nem szeretne, nem lenne velem.

( Amúgy, én is ezzel a logikus érvvel nyugtattam magam.)

De valami mégis más lett. Az utolsó 1-1,5 hónapban, már a „levegőben lógott”, hogy valami nem stimmel. Szinte mindig csak én kerestem Őt. Igaz, hogy majdnem minden nap találkoztunk, nem próbált kifogásokat találni, s ilyenkor jókedvűek voltunk, jól éreztük magunkat. A szerelmes sms-ek, e-mailek nagyon megritkultak. A közös barátunknak mondott olyasmit, hogy szeret, de kicsit „bezárva” érzi magát és nyomasztja az én féltékenységem. Erről a „nyomasztó” kérdésről, amúgy öt hónap alatt talán kétszer esett szó közöttünk néhány mondat erejéig. Egyébként nem vagyok hisztizős, bőgős, ordítozós típus. Az utolsó együtt töltött esténken is nyugodtan beszélgettünk erről; Ő elismerte, hogy kicsit tényleg zavarja a bizalmatlanságom, amire nincs okom, hiszen szeret.

Három nappal később, gyakorlatilag eltűnt. Nem jött el oda bulizni a munkája után, ahová együtt mentünk volna, és amikor hívtam, nem vette fel a telefonját. Írtam neki egy szép hosszú e-mailt, hogy ha gondja van, jó lenne ezeket megbeszélni. Nagyon szeretem, de ez így hosszútávon nem fog működni. Visszaírt egy teljesen zagyva levelet. A lényege az volt, hogy, sok mindent át kéne beszélni, mert ő nem tudja mi van vele és, hogy mi lesz, és hogy mi van, ( tényleg így írta :D ) de valami megváltozott benne és nem érzi jól magát ebben a kapcsolatban.

Felhívtam és megbeszéltük, hogy 2 nap múlva találkozunk. Másnapra iwiwről és msn-ről is eltűnt a közös képünk. A találkozásunk előtti várakozási időt végsírtam, és semmi jóra nem számítottam.

Közben egy barátnőm szólt, hogy most már megmondhatja, tud róla, hogy C. megcsalt, de hogy kivel és mikor nem volt hajlandó elárulni. Amikor találkoztunk, megkérdeztem, hogy igaz-e? Nem. Sosem tett volna ilyet, nem is tenne, és nem más, még csak nem is a régi szerelem, Sz. miatt szakít velem. Egyszerűen egyedül akar lenni és úgy élni az életét, ahogy akarja, senkire nem szeretne tekintettel lenni. Azért kell befejeznünk, -mondta Ő – mert lehet, hogy ez idő alatt olykor bunkó módon fog viselkedni és nem akar ezzel fájdalmat okozni nekem... (És nem rogyott rá a mennyezet!) Kértem, hogy adjunk még egy esélyt a kapcsolatunknak, én szívesen várok rá, mert szeretem, türelmes leszek, és ha kell, mosolyogva integetek utána, ha nélkülem megy bulizni…Kedves volt, de hajthatatlan…

Mivel a közös barátok megmaradtak viszonylag sokat találkoztunk ezek után is. Az elején még barátságban voltunk, de aztán az én hülyeségemből ( nem hagytam abba a „nyomozást” ) adódóan eléggé összevesztünk.

Közben persze sorra „dőltek ki a csontvázak a szekrényből”. ( Nem tudom, miért van az a kényszerképzete némelyeknek, hogy egy szerelmi csalódást az gyógyít a legjobban, ha folyamatosan fikázzák azt, aki kiadta az ember útját. Ráadásul mindig ilyenkor derül ki, hogy az összes „barátnak” van egy jó kis története az illetőről, amiről a szakítás napjáig nagyokat hallgatott.) Utólag tudtam meg nem egy, nem két alkalmi barátnőt, és persze Sz.-t is folyamatosan… Visszahallottam, hogy kijelentette; sosem volt belém szerelmes, undorodik tőlem, utál, és jó lenne, ha leakadnék róla. (Nemrég végre kapható volt egy kiadós beszélgetésre, szerinte tényleg mondott ilyet, de nem úgy értette…)

Pillanatnyilag úgy váltogatja a barátnőit, mint más az alsógatyáját, miközben –állítólag – arra vár, hogy Sz., a nagy szerelem nyilatkozzon. Ha újra összejönnek ásó-kapa-nagyharang, (örök hűséggel megspékelve :-DD). Ha nem, folytatódik a csajozás, amíg fel nem bukkan a ma még ismeretlen Igazi…

A mai napig képtelen volt egyetlen épkézláb indokot mondani arra, hogy mi történt, mit akart egyáltalán tőlem, ha egyik napról a másikra úgy lépett ki az életemből, mint egy idegen.

Hol a régi szerelem „kiújulása”, hol a lelkiismeret furdalása (??) , hol az az indoka, hogy én rontottam el a féltékenységemmel. (Ez utóbbi a legviccesebb.)

A baj csak az, hogy én a mai napig szeretem, a mai napig bízom abban, hogy képes lenne megváltozni. Szeretném visszakapni, miközben a barátaim, és a családom kezd lassan úgy kezelni, mint egy csendes őrültet. Tényleg az vagyok…?