Kedves Szakítós,

 

röviden a storynk: már két éve éltünk egyutt ( én lány, ő fiú, vagyis inkább nő és férfi ), és bár a kapcsolat nagy szerelemként indult, tényleg nagy szerelemként, gyorsan sikerült a kapcsolatunkat az abszolut nullához közeli hőmérsékletűre vágnunk... Nem sikerült az összecsiszolódás.

Sajnos, tényleg sajnos, de van amikor két ember egesz egyszerűen nem passzol össze, mert a ferfi es a nő ideálja más és más, én egy demokratikus családban nőttem fel, és nagyvárosi nő vagyok, ő meg egy vidéki családban klasszikus paternalisztikus közegből jon, ahol a nő szerepe inkabb a cseléd és a férfi csodálója szerepkört tölti be... Mivel okos fiú volt, bíztam benne, hogy képes volt a valtozásra, de sajnos nem. Mindenesetre kár volt értunk.

 

Szóval a végén már éreztem, hogy nem lesz ez így jó, a veszekedések felőrölték a kapcsolatot, es én már emocionálisan túl voltam rajta, de még nem léptem ki a kapcsolatból.

Egy ilyen veszekedéses időszakban, amikor már tök mindegy volt, hogy mit csinálok, csak rossz lehetett, ment a csesztetés, elkezdte betámadni a zongorámat: túl sok helyet foglal a lakásban, szinte sohasem játszom  rajta, dobjuk ki, vagy adjuk el. Én mondtam, hogy nem, nincs hova raknom, eladni nem akarom, mert a dédanyámé volt, és én szeretem. Ő csak erőskodött, hogy minek az, és hogy rakjuk ki a lakásból, rászállt szegenyre és üldzte, gyalog mentünk, a Deáktól a Liszt Ferenc térre, mire a Két Szerecsenig értünk, eljutottunk a következő kérdésig :

- Akkor válassz vagy én, vagy a zongora!

 

Igaz rövid habozás után, de a zongorát választottam.

Pedig nem vagyok az a materiális nő, de ennek már úgyis annyi volt.

 

Okuljatok,

 

 

Zsofff