Az ultimátum jó dolog, ez már a múlt héten is kiderült, mész vagy maradsz, széna vagy szalma, én vagy a zongora.
Kedves Szakítós,röviden a storynk: már két éve éltünk egyutt ( én lány, ő fiú, vagyis inkább nő és férfi ), és bár a kapcsolat nagy szerelemként indult, tényleg nagy szerelemként, gyorsan sikerült a kapcsolatunkat az abszolut nullához közeli hőmérsékletűre vágnunk... Nem sikerült az összecsiszolódás.Sajnos, tényleg sajnos, de van amikor két ember egesz egyszerűen nem passzol össze, mert a ferfi es a nő ideálja más és más, én egy demokratikus családban nőttem fel, és nagyvárosi nő vagyok, ő meg egy vidéki családban klasszikus paternalisztikus közegből jon, ahol a nő szerepe inkabb a cseléd és a férfi csodálója szerepkört tölti be... Mivel okos fiú volt, bíztam benne, hogy képes volt a valtozásra, de sajnos nem. Mindenesetre kár volt értunk.Szóval a végén már éreztem, hogy nem lesz ez így jó, a veszekedések felőrölték a kapcsolatot, es én már emocionálisan túl voltam rajta, de még nem léptem ki a kapcsolatból.Egy ilyen veszekedéses időszakban, amikor már tök mindegy volt, hogy mit csinálok, csak rossz lehetett, ment a csesztetés, elkezdte betámadni a zongorámat: túl sok helyet foglal a lakásban, szinte sohasem játszom rajta, dobjuk ki, vagy adjuk el. Én mondtam, hogy nem, nincs hova raknom, eladni nem akarom, mert a dédanyámé volt, és én szeretem. Ő csak erőskodött, hogy minek az, és hogy rakjuk ki a lakásból, rászállt szegenyre és üldzte, gyalog mentünk, a Deáktól a Liszt Ferenc térre, mire a Két Szerecsenig értünk, eljutottunk a következő kérdésig :- Akkor válassz vagy én, vagy a zongora!Igaz rövid habozás után, de a zongorát választottam.Pedig nem vagyok az a materiális nő, de ennek már úgyis annyi volt.Okuljatok,Zsofff
Az utolsó 100 komment: