Újabb pontokat veszünk fel: mindig kérdezzünk! Bónusz: az álnéven írogatást is elítéljük ezentúl. 

A héten a szép képeket Kutasi Kovács Zoltán blogjából lopjuk

Olyan jól indult. Persze melyik kapcsolat nem. A nyáron egy közösségi oldalon figyeltünk fel egymásra Tamással, egy ideig csak az üzenetek repkedtek közöttünk, hol ő volt külföldön, hol én. Ám egy délután érkezett az sms, hogy találkozzunk. Akkor este együtt vacsoráztunk, bort kortyolgattunk és beszélgettünk a gyertyafénynél. Fantasztikus első találkozás volt.  Ám teljesen hirtelen felállt, hogy most már késő van, mennie kell. Nem beszéltünk meg semmi konkrétat, de másnap érkezett egy üzenet, hogy köszöni az estét, most ugyan pár napra el kell utaznia, de hamarosan újra itthon lesz. Teltek a hetek, semmi. Gondoltam, ezt természetes, megértem, nagyon elfoglalt a munkája miatt. Majd egy este érkezik az üzenet: Korán kell holnap kelned? J Kiderült, hogy éppen külföldről tart hazafelé, és inkább hozzám jönne, nem haza. Persze én ebből rögtön azt szűrtem le, hogy de jó, nem is vár egy percet sem, hosszú útról hazaérve, egyből látni akar. Másnap reggel közös teázás az erkélyen. Nálad úgy érzem magam, mintha lenne egy párhuzamos életem - mondta. Büszkeséggel töltött el, hogy ennyire jól érzi magát velem, a munka melletti kis nyugalom szigetet én fogom biztosítani a számára ezután.  De pár telefon után közölte, hogy mennie kell, mielőtt nagyon el kezdik keresni. Hamarosan beállt az a rend, hogy kéthetente találkoztunk.  Mindig hihetetlenül örültünk egymásnak, mesélt a munkájáról, az életéről, a több órás csókcsaták. Azonban többet nem aludt nálam, mindig: sajnos mennem kell. A rózsaszín álmok mellett, felmerült a gyanú is, hogy itt valami nem stimmel. Mert a nagyon elfoglalt vagyok a munkám miatt egy idő után már nem állja meg a helyét. (Hiszen mint tudjuk, mindenkinek arra van ideje, amire akarja.) De talán azért, hogy idő előtt ne törjem szét az ábrándokat, vagy mert milyen égés lenne, ha alaptalanul vádolnám bármivel is, nem szóltam neki erről semmit.
De eljött az utolsó este is. Mehetnékje támadt. Nagyon megörültem, végre haladunk, együtt megyünk szórakozni. Ez már azt jelenti, hogy nem csak futó kaland, hanem a nagyvilág előtt leszünk együtt.  A végén mondjuk nálam kötöttünk ki, rajzfilmet néztünk egymás karjaiban összebújva. A filmnek vége lett, közölte, hogy neki mennie kell. Kérleltem, hogy maradjon még. És ekkor:
- Ha eddig még nem derült volna ki, én nem egyedül élek.
-Nem, nem derült ki.
-Pedig igen, 7 éve.
Erre mit lehet mondani? Én nem sok mindent tudtam. Egyrészt számítottam már rá, de egy ilyenre nem lehet 100%-ig felkészülni. Persze ilyenkor egy szempillantás alatt minden gyanús elejtett félmondat jelentést nyer. 
A legdurvább, hogy ő folytatta volna így ezt a dolgot még pár hónapig. Mert, az számára egy adottság, hogy együtt él valakivel. Mivel nem akartam második lenni, dacosan visszavágott, majdhogynem azt mondta, hogy ha te nem, akkor majd más. Elképesztő. Ezt fájt a legjobban, amikor azt vágják hozzád, hogy te csak egy vagy a sok közül, és igazából te lehetnél hálás, és örülhetnél, hogy pont téged választott ki. Persze ezután előjöttek a naív gondolatok, hogy ok mégis belemegyek, mert majd megszeret, és majd otthagyja a másikat. De nézzünk magunkba. Ha akarná megtehetné. De nem akarja.
Az előzetes gyanú azonban még a döntő éjszaka előtt rávett arra, hogy álnéven regisztráljam magam ugyanazon az oldalon, ahol megismerkedtünk. Ekkor még csak az motivált, hogy bevallja, hogy nem szingli. Nem tette. Egyből lecsapott rám, rögtön megadta a számát, hogy bármikor, amikor kedvem van szóljak,  és  találkozunk. Milyen érdekes, nem is olyan elfoglalt. J Szívdobogva írtam neki az üzeneteket, még akkor is, amikor tudtam, hozzám indul. Másnap aztán az álén rákérdezett, hogy milyen volt az estéje: - Nem jó felé indultam, elég viharos lett az estém, jobb lett volna veled kávézni.  Az újabb pofon.  Ezután már a bosszú járt a fejemben, megbeszélek vele egy találkozót, odahívom a barátnőjét is, mint egy brazil szappanoperában. J Az üzenetek aztán elmaradtak, valószínűleg rájött, hogy én vagyok. Most próbálok felejteni. De néha még mindig eszembe jut a bosszú, hogy kitálalok a barátnőnek. Mert az a szegény lány abban a tudatban van mellette már 7 éve, hogy ő az igazi. Miközben szinte folyamatosan csalják?  De ki vagyok én, hogy bárki kapcsolatát is szétzúzzam? Nincs hozzá jogom. Bár Tamásnak sincs, hogy ezt tegye. És nem a csak a barátnőjével, hanem velem és a többi másodhegedűsével sem. Aztán megszólal a kis reménykedő is bennem, hogy ne vágjak el minden szálat, mert mi van ha de a válasz már csak egy hahaha J a tapasztaltabb felemtől.