Egy ifjú kisgyermek panaszait hallgathatjuk meg, mert ez inkább egy kezdő írő vallomásos próbálkozása, mint egy őszinte szakítós történet, de döntsetek ti. Ember nem ismerkedik így, hogy holnap a Lánchíd oroszlánjánál.

Egy olyan történetet szeretnék Nektek elmesélni, amit két év alatt hevertem csak ki, de a mai napig kutatom az okát, mi történhetett. Nem tudom.

Történik 2006-ban Magyarországon.

Ülök a repülön és bámulom a légikisasszony formás fenekét, s elképzelem, milyen jó lenne, ha. Nézem a kezét, sehol egy gyűrű. Kedves és mosolygós, amikor kólát önt a poharamba. Már Bécs felett járunk, hamarosan leszállunk, lépnem kellene. Gombóc a torkomban, mit is mondjak neki, kedveset, szépet?
Eldöntöm: leszálláskor utolsónak lépek ki a gépből. És akkor... Eljön a pillanat, rá mosolyog azokkal a hatalmas őzike szemekkel, mondja: vsizontlátásra uram.
Mondom neki: akár holnap is? Mondjuk a Lánchíd pesti hídfőjénél az oroszlánnál?
Meglepődik. Zavarban van, én is. Lent a busz a kifutón tömve utasokkal, rám vár. 
Ha megadná a telefonszámát, felhívnám.
Nem tudja felírni uram.
Megjegyzem.
De csak egyszer mondom el - így ő. S lőn csoda, elmondja. Raktározom az agyamban, mondogatom, míg be nem érek a böröndökhöz, ott kérek egy tollatt az ott posztoló vámostól, felírom a ritka kincset.
Este felhívom. Csak a perceket számolom. 8 óra, hívom. Kicseng. Felveszi. Nevet. OK, holnap nem jó neki, mert repül. Péntek este 8 az oroszlánnál.
Eljön a péntek, nagyon lassan. Már 8 előtt ott vagyok. 2 perc késssel befut, szabadkozik. Átadom a rózsaszálat. Meglepődik. Séta a várban. Siklóval fel. Egész estét betöltő séta, semmi csók, semmi kézfogás. Ez a nő kell nekem! Ezt nem ronthatom el.
Mondom: hazakisérem. Mondja: nem. Taxival suhan el. Este kapok egy SMS-t, hogy jól érezte magát. Én is. Akkor folytatjuk? Igen.
Sok-sok randi után jön el az első csók. Aztán az első szerelmeskedés. Az első találkozás a szülőkkel. Az én szüleimmel. Közben megdöntöm a Belváros-Ferihegy viszonylatot, hiszen amikor csak tehetem kint várom, hogy hazavigyem. A reptéren már haver a biztonsági őr.
6. hónap, tehát fél év telik el. Minden gyönyörű. Megpendítem neki, hogy költözzön oda hozzám. Meglepődik. Ő bent lakott eddig a szüleivel az Erzsébetvárosban. Én kertes házban agglomerációban. Sokat beszélt nekem arról, hogy mennyire szeretne kertes házban lakni. A virágok, a kert, ez volt a mindene.
Gondokodási időt kér. Mondja: mire visszajön New York-ból (oda szólt a következő munka), elmondja, hogy dönt.
Nem bírja kivárni. A felszállás előtt jön az SMS: jövök hozzád.
Őrület. Beúszott a hal a szákba - gondolom - kéretik nem rosszra gondolni, de én nagyon sokat tettem bele ebbe a kapcsolatba, hogy ez így legyen. Így éreztem magamban.
A költözés lemegy. A szülők sírnak, ő is. De jön. És elkezdődik a nagy közös életünk.
Újabb 6 hónap telik el. Életünk ezen szakaszában apró pici dolgokon vannak összezörrenések. Például nem bírja elviselni, hogy nem csavarom rá a tubust a fogkrém aljára. Nem tudja elnézni, hogy ledobom a pulcsimat a heverőre és nem hajtogatom össze. De ezek - ekkor az én agyamban - olyan piszlicsáré dolgok, amelyek szót sem érdemelnének. Rendetlen vagyok, na, rossz szokás a fogkrém. Én meg vágjam a fejéhez, hogy sokat telefonál és a számla az én nevemre jön? (Külön kasszán nyomtuk az együttlétet úgy, hogy ő adott a havi költségekbe 20.000 forintot. Nekem jó a melóm, elég sokat keresek, belefért ez is, meg a szerelem vak... Ma már tudom, hogy vak.)
Mert nekem el kell viselnem a rendszertelen beosztását, egyik nap Odessa, másik nap Helsinki, mindig fáradt. Az is igaz, hogy 70 km a reptér a házamtól, de odaadom neki az egyik kocsimat, azt használja. Én tankolok persze.
Kapcsolatunk 14. hónapjában hivat a fönököm és közli, hogy SAP tanfolyamra mehetek Rodoszra, a cég fizet mindent. Nagyon vártam már ezt, mert ez kellett az előrelépésemhez, hogy ez a tanfolyam meglegyen. Rodosz szép sziget, mondom az én életem párjának, jöjjön el velem. Mondja: sajnos nem megy, mert nem engedik szabira.
Elrepülök, de van bennem valami rossz értzés, ezért a napi 2 telefon helyett 4-5 is van tőlem - neki. Mindig kedves, de valami nem smakkol.
Nyugtalan vagyok. Jövök haza. A második kocsim bent a behajtón áll, a rendőnyök lent, néma csend. Szinte feltépem az ajtót. Üres a lakás. Ő és a cuccai sehol. Egy levél vár az asztalon.

Szia!
Nem tudok tovább fogoly lenni.
Ne hívj, ne keress, ne telefonálj.
Ne gyere a szüleimhez sem.
Felejts el én is ezt teszem. Nem kellett volna.
L.

Lerogyok. Telefon persze azonnal. Ezen a számon előfizető nem kapcsolható. Telefon a szülőknek,  apja hideg, mint a jég. Soha ne telefonáljak oda többet.
Azonnal kocsiba vágom magam, irány a szülői lakás. Nem engednek be, csak kiabálják, ha nem húzok el, hívják a rendőrséget.
Irány Ferihegy. A döbbenet második felvonása. Kilépett 2 napja. 1 hét alatt, amíg én Rodoszon voltam, ő kilép, lelép, számot cserél. Most mit tegyek? Fogadjak magánnyomozót.
Anyukájával mindig jobb viszonyban voltam, mint az apjával, aki sosem szeretett, mert (félve írom ezt le - zsidónak tartott.És? Az vagyok.) Elmegyek a szülők háza elé, ott ülök a kocsiban, várom, hátha lejön az anyja közértbe, vagy mit tudom én hova. 3 óra múlva ez így is lesz. Mögélépek, megszólítom. Látja az állapotomat. Megszán. Elmeséli a történetet.

Az én L-em régi nagy szerelme volt Feri. Feri, a gyerekkori nagy lamúr. Vele van most L, valahol Európában. A mama az országot nem mondja meg, csak azt, hogy a lánya elment innen Ferivel, a régi nagy szerelemmel. És akkor én? - vinnyogom szinte szánalmasan... Te fiam, te nagyon jó voltál az én lányomhoz. Eleinte mindig szeretettel mesélt rólad. De aztán egyre többször hívott, hogy úgy érzi magát nálad, mintha börtönben lenne. Fogolynak. Mondtam: kislányom, akkor lépni kell. Azt már rábízta, hogyan...

Happy end? Az nincs. Azóta sem élek boldog párkapcsolatban, nincs sem nejem, se gyerekem. Sokat gonodlok a mai napig rá. Annyit tudok róla, hogy Norvégiában él a Ferivel.

Legyen boldog, ha tud.